Az amerikai modell

Érdekes cikkben bírálja a mai német állapotokat Bíró Béla a Maszolban (Az integráció „zsákutcája”), s ez a megyénkből elszármazott, a székely és kisebbségi problematikát alaposan ismerő esszéíró ismét fején találja a szöget. Itt most nem kivonatolom az írást, csak annyit foglalok össze, hogy német állásfoglalások alapján elvétettnek tartja az arab bevándorlók gyerekeinek mai német iskoláztatását, az még a második vagy harmadik nemzedékben sem hozza meg igazán az elvárt eredményeket, és jobbnak látná, ha a migránsok gyerekeit anyanyelvükön oktatnák, ha egy párhuzamos társadalom felépítése előtt elhárulnának az akadályok. Ez még nekünk, őshonos európai kisebbségieknek is jobban megfelelne, állítja, hiszen évtizedek óta követett alaptörekvéseinkkel esik egybe.

Az írás persze jóval gazdagabb érvelésében, nem is vele szeretnék vitatkozni, hanem azzal, amit a Merkel nevével fémjelzett bevándorláspolitikán ma érteni szoktak. A Willkommen! jelszavával felhúzott sorompók beindítottak egy olyan folyamatot, ami az egykori varázslóinas balszerencsés próbálkozását juttatja az ember eszébe, de beindítói szeme előtt szerintem nem a német nemzetállam megerősítésének célja lebegett, azt tehát számon kérni tőlük, hogy miért ássák azt alá, nem lehet. A német vezetés szerintem magának és ezzel az EU-nak is mást szán: a nemzetállami struktúrákat ők az amerikai modell átvételével akarják meghaladni, s amit tesznek, ezt szolgálja. Amerika az emigránsok hazája, amelyben a legnagyobb faji, nemzeti, vallási stb. tarkaságban élnek együtt az önkéntesen bevándorolt, beengedésüket jutalomnak tekintő különféle egyének (ezek utóbb közösségekbe is összeállnak), s akik e beengedésért mindent feláldoznának, ezért ott mindenki angolul beszél, és az egységesnek tekintett amerikai nemzet tagjának tekinti magát. E tudatnak és identitásnak van hegemóniája minden egyéb identitások felett (melyeket különben nem tiltanak), és véleményem szerint ezt tekinti a merkeli vezetés igazán sikeresnek és követendőnek.

Ki kér belőle?