Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Ha mindig él…

A virágot, mi sárgán fénylik

a központi park díszeként,

a szobrot, melyet nem ismertem

érkezésem idején,

az embert, aki köszönt reggel

munkába sietvén,

s már az ajtó csapódott,

ha netán visszaköszönék,

itt hagyom én.

 

A fát, minek az árnyékában

ezt a verset írom én,

a használt ruhabolt sarkánál

az átverés nagymesterét,

ki minden nap leszólított,

merthogy kincset érek én,

gondolván, a válltáskámban

már a pénzem el nem fér,

mind itt hagyom én.

 

Barátaim, szélhámosok

kinek pénzem nem elég,

s az esti sörnél pár pletykánál

többet senki nem beszél,

ülünk, s hogyha netán a csend

már-már szemrehányásként

érezteti, unjuk már így,

hazamegyünk lassanként…

itt hagyom én.

 

A sok autót, mi ébredéskor

nyugodt reggelt nem ígért,

a sok álmot, mi ide fűzött

e városhoz, remélvén,

gyermekem is napvilágot

ezen földön lát majd még,

égő szíved, ami értem

dobogni meg nem szűnék,

mind itt hagyom én.

 

Ha az alkony szemeidben

könnyet fakaszt, öntözvén

a kelő Hold sugarában

megcsillanó égszínkék

kéknefelejcs bokrokat,

és te nem érted – most miért?

Emlékeid közt a képem,

s tudd, úgy szép, ha mindig él…

Ha mindig él.

Lukács Helga Erika

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások