VERSEK
Czegő Zoltán Sápkórból Páskándi Géza emlékére Mondja más is nem csak é...
Honlapunk immár közel húsz éve igyekszik folyamatosan helyi jellegű hírekkel, közérdeklődésre számot tartó írásokkal jelentkezni, mindeddig díjmentesen. Ennek hátterében főként a Székely Hírmondó nyomtatott verziójának előfizetői, olvasói, valamint a fizetett hirdetési felületeket igénylő ügyfeleink állnak, nekik köszönhető, hogy ezt a szolgáltatást ingyenesen tudjuk biztosítani.
Most viszont nehéz helyzetbe kerültünk, ugyanis a koronavírus-járvány kiváltatta gazdasági mélyzuhanás következtében hirdetési bevételeink több mint 50 százalékkal estek vissza, a nyomda is áremelésre kényszerül, szabadeladásban pedig egyre kevesebb példányt tudunk értékesíteni. Ezért arra kérjük honlapunk kedvelőit, fizessenek elő a Székely Hírmondó nyomtatott verziójára is, hogy a hirmondo.ro továbbra is első számú információforrásként működhessen, hogy munkánkat továbbra is szakszerűen és hitelesen tudjuk végezni.
A következő telefonszámok egyikén napközben bármikor hívhatnak, bemondva nevüket, lakcímüket (de elküldhetik e-mail-ben is), és előfizetés-gyűjtő munkatársunk felkeresi Önöket a lakásukon, de a szerkesztőségben személyesen is megrendelhetik Székelyföld legkedveltebb napilapját. Kérjük, segítsenek, hogy ezekben az emberpróbáló időkben is szolgálhassuk Önöket!
A szerkesztőség
Előfizetés-ügyben hívható telefonszámok:
E-mail: office@szekelyhirmondo.ro
Emellett adományokat is szívesen fogadunk a következő bankszámlaszámon:
Profiton Srl: RO56 BTRL 0150 1202 A385 98XX - Banca Transilvania, Suc. Sfantu Gheorghe
Hogy hogyan csinálták, nem tudom, de ügyeltek arra, hogy öregkorukra tartalékjuk, letett pénzecskéjük legyen. Nem ment ez olyan könnyen, mert apám, ahogy eljött nyugdíjba, egy baleset miatt két mankóra jutott. A dolognak mindig becsülete volt nálunk, így a kettejük terhét az én jó anyám cipelte. A pénzüket a kalotaszegi ládikóban, a tartalékot pedig a belső házban, a gerenda alatt tartották.
– Kezit csókolom, édesapám. Hogy tetszik lenni? Hogy szolgál az egészsége? Volna egy kis baj – mondtam egy napon.
– Mi lenne az leánka? Mekkora lehet az a baj? Tudnék-e segíteni rajta?
– Van-e pénzük, édesapám? Mert arra lenne szükségem.
– Mennyi kéne?
– Hát ennyi – mondtam halkan, zavaromban.
– Itt van. Tessék! Bódogu’jál, ekkorra meghozod! – adta ide a ládikóból a kért összeget. Becsületemre legyen mondva, mindig időben megadtam. Nálunk a becsületszónak nagy értéke volt. Apámnál nem volt helye a magyarázkodásnak.
Jóleső érzés visszaemlékeznem arra a kedves történetre, amikor az öregkor hozta furcsaságaival egy hétvégi napon így szólt anyámhoz:
– Mari! Menj el a szomszédhoz! Kérj a nevemben pénzt a leánkának! Anyám megfordulta magát a belső házban. Indult onnan kifelé. Kezét tüntetőleg katrincája zsebébe tette, és felém hunyorított. A pénz ott lapult a köténye zsebiben. Én rögtön felfogtam apám csavaros észjárását. Mintha semmiről sem tudnék, én is beálltam ebbe a játékba. Szülém kiment a kapun. Jól becsapta, hogy hallani lehessen. Elidőzött egy kicsit, mintha elment volna a szomszédig. Majd belépett az ajtón.
– Na Káruj, megjöttem. Épp a szomszéd készülődött valamerre, oszt visszafordult a kapuból. Tessék, itt van a pénz! – vette ki katrincája zsebiből.
Apám átvette. Megszámolta. Majd átadta nekem. S mint aki jól végezte dolgát, szipkájába belédugott egy kettébe vágott szívarcsikket. Lelke nyugodalmából pöfékelni kezdett. A szobát körbetáncolták a felszállott füstkarikák. A levegőben érezni lehetett valamit. Valamit, ami számomra felejthetetlen érzés maradt, az apám szeretetét, aggódását leánykájuk iránt, a vakarékért, a legkisebbért.
Tóth Margit