Felhívás!

Krisztus köpenye

Már nyöszörgött. Vér folyt a csuklójából, de a szegek erősen tartották, feje a mellkasára csuklott, csak néha rebbentek meg az ujjai.

– A köpönyege! – kiáltott fel a százados röhögve. Bort ivott, a kehelyből végigcsorgott a bor az állán, a mellkasára, hogy aztán a porban kössön ki. A kereszt árnyéka pont rávetült, a test a fán megvonaglott.

– Kinek kell? – nézett körbe vigyorogva, és ketten is kaptak volna utána. Egyszerű kelméből készítették gondos asszonykezek, nem volt rajta sem díszítés, sem drágakő. Egy bordélyban vagy italmérőben sem számították volna fel. De unták magukat, a nap is erősen sütött, s muszáj volt elütni az időt. Már széthasították a többi ruháit négy részre, de a köpönyeg túl értékes volt.

Caius Naso, aki a nagy orráról volt híres, jelentkezett. Arra gondolt, elhenceg majd a híres zsidókirály ruháival valamelyik táborban. Valaki egy ezüstöt ajánlott, egy másik katona már kettőt.

– Júdás harmincat kapott ezért az emberért! – kiáltotta valaki a tömegben. Halk kacagás hallatszott.

A százados azonban teljessé akarta tenni az élményt. Ez a kivégzés nem mindennapi volt, ritkán lehetett ilyen nagy fogást megcsúfolni.

– Annak jár a köpeny, aki találóbb táblát csinál az Úrnak – harsogta a százados. A tömeg kacagott, a százados újra ivott. Jézus halkan nyöszörgött, a vér hosszancsorgott az alkarján. Már hörögve vette a levegőt.

Táblákat hoztak, ki késsel, ki kövekkel esett neki a munkának, ittak és kacarásztak. Valaki hátul imát mormolt. Elvitték. Tíz perc elég volt, hogy elkészüljenek a táblák. „Ez itt a Mindenható” – olvasták le az első katona tábláját. Kurjongattak egyet, inni adtak neki. „Nem védte meg az atyja” – állt a másodikon, és ezt nagyobb kacaj követte, mint az előzőt. Végül Caius is előrukkolt az övével: „A zsidók királya”.

A tömeg éljenzett, neki adták a köpenyt, három ezüstért. Caius magára terítette, Jézust utánozta, amikor a népet tanította. Krisztus halkan ennyit mondott: szomjazom, mire valaki ecetes szivacsot tartott az ajkához. Az írástudók gyönyörükben nevettek. Jézus nem szólt.

Nem sokkal ezután kilehelte lelkét. „Elvégeztetett!” – mondta, és nem mozdult többé.

Caiust küldte a százados, hogy törje el a lábszárcsontjait a halottaknak, de Jézushoz érve elvette egyik társa lándzsáját, és Jézus oldalába vágta. Arra számítottak, hogy vér csordul ki, de csak víz folyt.

Egy pillanatra megállt az idő, jeges félelem fogta el Caius szívét most először. Nagyot nyelve úgy döntött, ideje eltakarodni. A százados elengedte őket, de már nyoma sem volt az arcán a magabiztos mosolynak.

Caius egy ismerőse házába rohant, kezében szorongatva Krisztus köpenyét. Az nem kérdezett semmit, csak meghagyta, mikor jön vissza, s kilépett saját házából. Caius egyedül maradt.

Húzta a köpeny a kezét, holott puha volt a szövete. Szédült, a feje lüktetett, keze remegni kezdett. Nyelni próbált, de torka elszorult saját tettének iszonyától. Most fogta csak fel.

Füle zúgott, harsogott benne a katonatársai röhögése, elvegyült Jézus nyöszörgésével. A durván döngölt földre valami csöpögött: a hófehér köpenyből vér csorgott.

Elsötétült minden. Nem ő esett össze, csak eltűnt a nap, az utcáról jajgatás és ijedt imamormolás hallatszott be. A zsidók fohászkodtak.

A nap eltűnt, tündöklő arcát elfordította, üres, mély, süket sötétet hagyott maga után. Caius térdre omlott, eldobta a köpenyt, remegve várta a világnak a végét.

Megértette: ez a büntetése, amiért megcsúfolta azt az embert. Kivonta kardját, kivonult az utcára, mint mindenki, de nem tudta, hogy került mégis a kezébe a köpeny, hiszen elhajította.

Kardját már nem a zsidókon akarta használni. Nem volt napfény, amin megcsillanhasson a penge, így szinte sötétben dőlt bele. A penge áthatolt a mellkasán, keresztülszúrta hevesen dobogó szívét, vére a porba hullt. A köpeny mellé zuhant, utoljára még csak ezt látta, aztán elsötétült minden.

A köpenyt pedig eltiporta a tömeg.

Sántha Kriszta Hanna

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.