Felhívás!

Orpheunomium

Orpheunomium Hintaszék

Éjfél után verejtékben ébredt a szoba végtelen csendjében, az éjszaka némaságában. Nem tudott visszaaludni, felkelt és járt, hidegséget érzett a hátán, kissé már reszketett is. Nem tudta mitévő legyen. Fázó testére kabátot vett, kiment a teraszra. Először a tekintete a mélyen alvó kutyára esett, aztán egy nagyon erős fénylő pontban akadt meg a szeme. Kedvenc planétája volt az, a Jupiter. Közben a város mély álmát aludta, a levegőben is érezni lehetett a mélységes csendet. A fénypont annyira tiszta és lenyűgöző szépségű volt, hogy nem tudta levenni róla a tekintetét egy pillanatra sem. Talán most látta igazából a legszépségesebbnek a planétát. Megszilárdultak köztük a sugarak, érezte már nem fázik, nem tudta, nem értette miért olyan boldog. A fénypont egyre növekedett, szinte eltakarta az égboltot.

Teste könnyeddé vált, arcizmai ellazultak, a lábai már nem érintették a terasz padlózatát. Csak szállt, csak szállt, magasba emelkedett, a földet egy eltűnő fénypontnak látta. Azután egy „fehér” szobában találta magát, nem tudta hol van, ismerősnek találta a helyet, az embereket, a környezetet. Értette mindenkinek a gondolatát, érezte a szívük melegségét, megértett mindent, mindenkit ismert, csak nem tudta mikortól meg mióta. Úgy érezte, túlszárnyalta az idő meg a tér birodalmait, mindenkit egyformán szépnek meg fiatalnak látott.

Megszűnt a szó hatalma, nyitott szívvel vette magához a rezgéseket, melyeket ajándékul kapott. Megmagyarázhatatlan élményei voltak, belátta az egész csodálatos univerzumot, képes volt egyidőben bárhol, bármikor megjelenne.

Úgy érezte, hogy az emberek megváltása a feladata. Elhatározta, beleavatkozik az ember göröngyös történelmébe. Sikerült is megjelennie különböző időkben, különböző helyeken. Úgy látta, sikeres a beavatkozása a történelemben. Észrevette, hogy láthatatlan, megfoghatatlan az „emberek” előtt. Szeretett volna segíteni, de lehetetlen volt. Csak szemlélni tudta az emberek hatalmas botlásait, fájdalmas hibáit. Nagy fájdalmat érzett szívében, fájt, hogy nem tudta a vérző sebeket meggyógyítania. Úgy érezte, mindenkit megkülönböztetés nélkül szeret, mindenkinek megbocsájtott, átformálta a gyűlölet kígyóját magasan repülő bölcsesség-madárrá, mely fentről szemlélve mindenkit elfogadott. Ezért úgy érezte, vissza kell szállnia a tér meg az idő megtestesült földi határaira. Megértette, hogy a létnek szüksége van rá, és neki is szüksége van a létre. Ezután minden pillanatát az egyetemes igazság törvényeinek megismerésére áldozta. Megértette, mennyire hiábavalóak a szigorúan meghúzott határvonalak, nemzetiségi problémák, hiszen „mindenki testvér a világegyetemben”…

Minden este kimegy a teraszra, újra meg újra megcsodálja a szépséges csillagot, mely beragyogta határtalan tudatát. Úgy érezte, majd egyszer eggyé fog válni a csillaggal, és fényesebben fog ragyogni. A kellemes érzések végső boldogsággá változtak, mert egyre többen elcsodálkoztak a végtelen égbolton, a megszámlálhatatlan csillagokon, megnyitva a tudat határnélküli birodalmait, megfeledkezve a földi élet göröngyös, verejtékes igazságtalanságáról.

Steigerwald Tibor

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.