A toll végén: Bihari Csilla Rozália

1995-ben születtem Nagyajtán. 2002–2010 között a nagyajtai Kriza János Általános Iskolában tanultam. Majd a Székely Mikó Kollégium Társadalomtudományok–intenzív angol osztályában folytattam tanulmányaimat 2010 és 2014 között. Időközben a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában elvégeztem a zongora- és a furulyaszakokat.

Az érettségi diplomám megszerzése után Kolozsváron tanultam tovább a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar és angol szakon, pedagógiai képzéssel együtt. Már a nagyajtai években megjelentek az első írásaim erdővidéki lapokban és online irodalmi folyóiratokban, az Erdővidékben, Héttoronyban és az Art’húr Gondola– Összművészeti Magazinban. Az egyetemi évek alatt pedig a Helikonban, a Székelyföldben, a Háromszékben publikálták a verseimet és prózáimat.

2016-ban a Helikon irodalmi folyóirat által meghirdetett pályázatra beküldött novellámat a zsűri a legjobb tíz közé választotta, és publikációs díjjal jutalmazta.

2017-ben a Kortárs Hangon nemzetközi irodalmi pályázaton egy versem és egy prózám különdíjat kapott, és bekerült a válogatott írások kötetébe is. Ennek kapcsán Szamosújváron részt vehettem a kortárs íróműhelyben. Ugyanebben az évben részt vettem Árkoson, az Erdélyi Magyar Írók Ligája által szervezett írótáborban. 2018 tavaszán a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó gondozásában megjelent Hatezer karakter című első verseskötetem, majd ugyanebben az évben megjelent a kötet második kiadása is, átdolgozva a baróti Tortoma Kiadó gondozásában. 2019-ben felkérést kaptam a Kortárs Hangon ’19 című kötetben való publikálásra.

Életfény

A Szent éjjel nem csípett a fagy,

S a gyarló földre ráborult a nagy,

Fényt sugalló meleg tekintet,

Mely mindenkit lágyan érintett.

Finom sejtést ébresztett a hit,

Izgatottan várva azt, akit

Gondoskodó Isten-áldás szült,

Kiről dalolt égi angyalkürt.

Mesés csillag volt az édes jel,

S pogány népünk egyként kapta fel

Fejét Atyánk dicső voltára,

Felcsendült a lélek zsoltára.

A Szentséges Szűz karján simult,

Majd a jászol szalmájába bújt,

S édes álmát egyként őrzék ott

Víg pásztorok, büszke királyok.

Régi mese ez, mely igaz volt,

Mely Lelkünkön fénylő örömfolt,

Melyet hálánk ma is megidéz,

Mikor a hóködös égre néz,

És szemünkben csendben megmarad

Egy ölelő mosoly-pillanat:

Az az érzés, mikor jót tettél,

Amikor szebb, emberebb lettél.

Nem tudtad még akkor, mit jelent,

Azt vigyázni, mi már ott van bent

A szívednek féltett zugában,

Csak éltél a pásztorsubában,

Melyet Isten adott akkor rád,

Mikor zengted legelső imád.

És e parány hitért cserébe,

Járulhatsz ma fia elébe.

Szembeszéd

Talpra álltak köztünk a szavak,

És nézték ezt a makacs hallgatást:

Ez nem kérdez, az meg nem tagad,

De a szemek ölelik egymást.

Skandáltak is köztünk a szavak,

Kitörni akartak, s forradalmat.

Bár szúrt a csend a nyelvünk alatt

Néha, némán tettünk fogadalmat.

Elűztük az utolsó szót is rég,

Nyelvünk alatt már nem feszeget.

Örökbevett csendünk már nem vendég,

Megértjük a néma gyermeket.

Kint

mindenhatót játszanak

mocsokban és vérben

s a világ e néma vak

még mindig nincs ébren

ütemes a jajgatás

megkarcol az éle

fuvallat jő egyre más

de Ő gondol véle