Székelyföld is megszenvedte a maga ’56-át

Amint azt megírtuk, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója apropóján a Magyar Távirati Iroda (MTI) egykori képeiből készített fotómontázs-kiállítással tiszteleg a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy és a Sepsiszentgyörgyi Evangélikus–Lutheránus Egyházközség. Ennek kapcsán, illetve a mai megemlékező rendezvényekre hangolódva az akkori események székelyföldi kihatásait, a ránk szabadult zsarnoki önkényt, a kilátástalanságot, a magunkra hagyottságot érzékeltetjük pár szemléletes példával.

Magyarország történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye az 1956-os forradalom volt, amely a magyar nép kommunista diktatúra elnyomása elleni küzdelmét és a szabadságért való elszántságot fejezte ki – állt a tegnapi kiállítás-megnyitó beharangozójában. Az akkori események során a magyar nép bátran állt ki a demokrácia és az igazság mellett, és forradalma a számtalan véres összecsapáshoz vezető szovjet beavatkozás ellenére is meghatározó eredményeket ért el. Az események jelentős hatást gyakoroltak a nemzetközi közösségre, amely nagy lelkesedéssel fogadta a magyar forradalom eszméit és harcát a szabadságért.

A nemzetközi szolidaritás kifejeződött az ENSZ vizsgálóbizottsága által tett erőfeszítésekben, valamint az egyéb humanitárius segítségnyújtásokban is, amelyek célját az elnyomott magyar nép támogatása és segítése képezte. „Az 1980-as évek végén a pártállam számára a kegyelemdöfést az 1956-os forradalom rehabilitációja jelentette. Az ellenzék követelésére 1989-ben ünnepélyesen újratemették Nagy Imrét és mártírtársait. A magyarországi változások ösztönzően hatottak azokra a politikai folyamatokra, amelyek elvezettek a térség kommunista rendszereinek összeomlásához, a berlini fal leomlásához.”

Vértelen események kegyetlen megtorlása

A magyar szabadságharc természetesen nemcsak nemzetközi porondon kavarta fel az állóvizet, hanem Romániában is, azon belül főként Erdélyben. Itt ugyan nem voltak véres kimenetelű tüntetések, utcai harcok, sőt, gyakorlatilag egyetlen puskalövés sem dördült el, ám a Rákosiékéhez képest eleve biztosabb lábakon álló kommunista rendszer az itteni szervezkedéseket, megmozdulásokat, szimpátia-megnyilvánulásokat, egyéni „akciókat” a számára kellemetlenkedők megregulázására, a tömegek megfélemlítésre, gyakorlatilag hatalma további erősítésére használta fel körmönfont módszerekkel. Az 1956 novemberét követő hat év során legalább 30 ezer embert tartóztattak le országszerte politikai okokból, ezek közel 20 százalékát magyar nemzetiségűek tették ki. Csak 1957 és 1959 között több mint 10 ezer jogerős elmarasztaló ítéletet hoztak a bukaresti, kolozsvári és jászvásári katonai bíróságok, bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki a megvádoltak közül, a Szoboszlay-ügy kapcsán például mindjárt tíz személyt, akik közül csak egy nem volt magyar. Több százan haltak meg börtönökben, munkatáborokban vagy kihallgatások során.

Nyilván, Székelyföldet sem hagyta hidegen az anyaország forrongása, a kitörő szabadságharc – hiába a trianoni szétszabdaltság, a magyarság szíve változatlanul egyszerre dobbant. Például a szovátai Kelemen Imrét és társait is már az elején a forradalom megsegítésének gondolta foglalkoztatta, de október 28–29-én letartóztatták őket. Ügyükben még az abban évben ítélet született kolozsvári Katonai Bíróságon, a csoport két vezetőjére 10-10, hat társukra összesen 34 év börtönbüntetést sóztak rá.

A marosvásárhelyi Molnár Andrást rendszerellenes röpcédulákat szerkesztett, amelynek terjesztői közül Teleki Erzsébet 15 évet kapott. Veress Sándort csak azért ítélték 20, társait pedig összesen 54 évre, mert 1956-ban Erdőszentgyörgyről barátainak küldött levelekben cáfolni igyekezett a hivatalos propaganda forradalomellenes rágalmait.

Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amiért forradalmi kiáltványokat, röplapokat csempészett át Romániába. A gyergyószentmiklósi Salamon László is feltűnt az egyik egy ávós budapesti letartóztatásakor készült felvételen – itthon tíz évet kapott érte.

A gyergyótölgyesi Kimpián Györgyöt annyira felkavarta a szabadságharc leverésére igyekvő szovjet csapatok látványa, hogy 1957 decemberében harmadmagával kommunista-ellenes plakátokkal töltötte meg Nagypécska főterét – mindnyájukat hét évre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az erdőfülei Fosztó-csoport tiltott kiadványok tartásával és rendszerellenes szervezkedéssel vádolt tagjai is súlyos éveket töltöttek börtönben, mint ahogy az anyaországi eseményeket „ellenséges szellemben kommentáló”, marosvásárhelyi Dávid Sándor és nyolc társa is.

A letartóztatásakor bukaresti műegyetemi hallgató Török József nevével fémjelzett vádcsoport „bűne” annyi volt, hogy kapcsolatba léptek a forradalomban részt vevő magyar állampolgárokkal: ő 12 évet, galócási, tekerőpataki, bélbori, gyergyóhodosi, sáromberkei, salamási, maroshévízi, holtmarosi társai 3-tól 7 évet. Gál Péter csíkdánfalvi földbirtokost, Bálint Tivadar csíkmadarasi plébánost, a csíkszeredai Seiwarth Lászlót és Szopos Albertet azért ítélték el, mert hallgatták a Szabad Európa Rádiót, tiltotta kiadványokat olvastak, blamálták a kollektivizálást, vagy éppen nem jelentették fel társaikat. Bálint papra nem kevesebb, mint 18 évet sóztak rá.

Fodor Pál csíkszeredai út-, vasút-, és hídépítő mérnök ugyancsak az 1956-os magyar szabadságharc hatására dolgozta ki a román–magyar lakosságcserére vonatkozó részletes tervét, és készítette el „az erdélyi kérdést” rendezni hivatott térképvázlatát – 1957. július 7-i letartóztatását követően 25 évi fogházbüntetés és teljes vagyonelkobzás lett érte a „jutalma”; egyik társa, a zetelaki Mezei Mózes P. Levente ferences szerzetes 20 évet, a többiek 10–15 évet kaptak.

A már említett, Szoboszlai Aladár nevével fémjelzett, román–magyar konföderációról is álmodozó, főként Székelyföldre támaszkodó csoport 1956-ban előbb augusztus 28-ra, majd október 28-ra időzítette a kommunista rendszer megdöntésének dátumát. Az ügyük kapcsán meghurcolt háromszáz és őrizetbe vett kétszáz személyből tízet halálra, ötöt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, további negyvenkettőt pedig összesen 441 év kényszermunkára és 158 év börtönre; hárman már csak holtan kerültek ki a rácsok mögül, illetve a kényszermunka-táborból.

Lánglelkű ifjúság

A Bolyai Tudományegyetemen szervezkedő, többek között az orosz nyelv és a marxizmus oktatásának korlátozását követelő diákok közül is többen voltak székelyföldi kötődésűek. Az 1956. november 17-én este letartóztatott, később parlamenti képviselői tisztségig jutó Nagy Benedek öt évet töltött rácsok mögött, Kelemen Kálmán, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének Maros megyei elnöke hármat, miután még két évet még kényszerlakhelyen is lehúzott a Bărăganban.

A tanárok közül az árapataki születésű Dávid Gyula későbbi irodalomtörténészt hét évre ítélték a magyar forradalommal való rokonszenvezése miatt, no meg a 1956. november 1-jei kolozsvári Házsongárdi temetői tüntetés megszervezésével is vádolták. Az itt saját versét elszavaló, gyergyószárhegyi Bartis Ferenc 1964-ben szabadult. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetből 21 hallgatót és lekészt tartóztattak le 1958 végén, 1959 elején, köztük a krizbai születésű, 1958-ban Székelyzsomboron lelkészkedő Mózes Árpádot, a romániai magyar evangélikus egyház későbbi püspökét (1992–2004) és az alsófalvi születésű Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi vártemplom későbbi lelkészét.

Mivel akkoriban a hírek sokkal lassabban terjedtek és leginkább ellenőrzött körülmények közepette, a baróti középiskola négy 16 éves diákja, a csíkszentdomokosi Bíró Benjámin, a bibarcfalvi Józsa Csaba, a nagyajtai Kovács János és Moyses Márton alaposan elkésve, november 9-én indult útnak, hogy a helyszínen, fegyverrel a kézben vegyenek részt a szabadságharcban: a határon csak Bíró és Józsa jutott át, de később őket is visszatoloncolták a magyar kommunisták, végül mind a négyen börtönben kötöttek ki. Moyses Márton később, 1970-ben benzinnel lelocsolta és felgyújtotta magát a brassói pártszékház előtt, Bíró Benjámin további sorsa ismeretlen: talán a Duna-deltai munkatáborból való szökése közben lőtték le, talán átjutott Jugoszláviába… Ugyancsak a határon átkelve akarta a segíteni a forradalom ügyét a csikvacsárcsi Kovács Lajos is, amiért később négy évet kellett börtönben lehúznia.

De diákok nemcsak Kolozsváron vagy Barton lelkesedtek a szabadság eszméjéért! Közvetlenül a magyar forradalom hírére jött létre például a brassói Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség és a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Szövetsége. A később sorait lelkészekkel, tanárokkal, szakmunkásokkal erősítő, főként Erdővidéken és a Homoród mentén szervezkedő EMISZ jelentőségét jól szemlélteti, hogy később mintegy ezer ember vegzáltak a vele való kapcsolat miatt, hetvenhetet vettettek rácsok mögé, a legtöbbet (25–25 évet) Orbán László, Opra Benedek, Nyitrainé Deák Berta, Sándor Balázs és Vincze János kapták.

A sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban álló ’48-as emlékműnél 1957-ben és 1958-ban koszorúzó Székely Ifjak Társasága tagjai közül kilenc sepsiszentgyörgyi fiatalt küldtek börtönbe, a 18 évet kapó Szalai Attilát 1959 augusztusában agyonverték Szamosújváron. A Mild Árpád szászrégeni diák, más források szerint Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem volt hallgatója kezdeményezte, a soraiban gyergyóditrói, szárhegyi és marosvásárhelyi – részben tanulmányait már befejező – diákokat, valamint Papp József-Asztrik szárhegyi ferences atyát tudó, Fekete Kéz nevű szervezet tagjai 1956 októberében-novemberében kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, és szintén a zöldhatáron való átszökést tervezték. Szilágyi és Palotás András 22–22 évet kapott, huszonkét sorstársuk pedig 1-től 20 évet.

A fenti példák jól érzékeltetik, hogy a székelységnek is megvolt a maga ’56-ja, alaposan megszenvedte azt, a magyar forradalom kihatásai kapcsán megrendezett és több évig tartó meghurcolások, letartóztatások, politikai perek családok százait nyomorították meg, tették tönkre. Az őket feljelentők, a felettük ítéletet mondók, a fogva tartóik, vallatóik, kínzóik, hóhéraik sosem nyerték el méltó büntetésüket. Sem itt, sem Magyarországon.

Kevésbé közismert, többek között Tófalvi Zoltán kutatásai alapján lehet tudni, hogy az 1956 kapcsán Magyarországon kivégzett 225 szabadságharcos között nyolcan bizonyíthatóan erdélyi származásúak, illetve hárman székelyföldiek voltak. Az 1919. október 5-én Gyergyóújfaluban született Bokor János vasesztergályost 1958. november 6-án végezték ki Budapesten. A fő vádpont szerint részt vett Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka budakeszi házának ostromában. A tűzharc során az ezredes, valamint apósa életét vesztette.

Dudás József mérnök, technikus, a szabadságharc egyik csoportjának önálló elképzelésekkel és politikai ambíciókkal fellépő, radikális politikai nézeteket való, a Nagy Imre-kormányt is élesen bíráló vezetője Marosvásárhelyen született 1912. szeptember 22-én. Beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek, megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, Magyar Függetlenség címen lapot indított. Letartóztatása előtt alkalma lett volna elhagyni az országot, de nem tette; az ellene hozott halálos ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.

Preisz Zoltán szerszámlakatos, rendőrtiszt is Marosvásárhelyen született, 1925. szeptember 27-én. Állítólag ő ismerte fel Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd agyonlőttek. Sikerült kiszöknie Ausztriába, de másnap illegálisan visszatért Magyarországra, katonai térképeket akart kicsempészni. 1957. május 10-én akasztották fel Budapesten.

Nyitókép: Szabadságharcra emlékező sepsiszentgyörgyi cserkészek. Fotó: Fotó: Székely Hírmondó-archív