Önmagunkban bízva

Ez a hét olyan az oktatásban, mint a síkfutásban az utolsó pár méter. A futásban teljesen magadra vagy, segítőtárs nélkül kell elszenvedned a pályaszakasz végét, nem bízhatsz másokban, abban, hogy azok lassítanának, s így teljes legyen a győzelmed. Emitt, az oktatásban egészen más a helyzet. Lehetsz a legkiválóbb, a mezőny legjobbja, nagyon kicsinyes dolgok gátolhatnak meg abban, hogy tiszta örömmel léphess tanítványaid elé azon a szeptemberi napon, amikor hivatalosan is kezdetét veszi az új iskolai év.

Én megengedem magamnak, hogy nagyon feltételes módban beszéljek, hiszen a hírtévék megmondó-emberei közül egyesek nem sok jót jósolnak a tanévkezdésnek, még azt is megpendítik, hogy elmarad a szokásos beindulás, s ha netán mégis kinyitnának a tanintézetek, még mindig kétséges, hogy merre, hol, mikor zárják be a kapukat. Sajnálatos, hogy több évtizedes bajokat nem sikerült orvosolni, számos helyen teljében még a helyreállítás, a takarítás, s ha végül az oktatókkal kapcsolatos feltételek is teljesülnek, akkor még mindig fennállnak a tankönyvhiány okozta hátrányok. Nehéz a kezdés azért is, mert elég sok iskolában új kezekbe kerül a gyeplő, s ahol a régi nem tud vagy nem akar az új vezetőnek őszinte segítséget nyújtani, igen elnyúlhat az újabb követelményekhez való igazodás.

Visszapergetve az emlékeket, kijelenthetem, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben vagy talán még korábbtól ilyenkor, szeptember elején egyszer sem beszélhettünk akadálymentes indulásról. És mint mindig, most is csak bátorítani tudjuk a diákok elé lépőket, bizalommal kezdjék a tanévet, bízzanak abban, hogy a tanulók és a szüleik is segítő partnerek lesznek. És elsősorban bízzanak önmagukban, mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy elsősorban, sőt, szinte kivétel nélkül csak azok a pedagógusok vívhatnak győztes csatát az oktatás és nevelés frontvonalán, akik önmagukban megerősödve, saját tehetségükben, tudásukban bízva lépnek nap mint nap az osztályterembe.