Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A soha viszont nem látásra

A fertőzöttség csökken, a szigorítások lazulnak, az ötödik hullám a végéhez közeledik, és nagyon úgy tűnik, végre minden visszazökkenhet a régi kerékvágásba. Csak erre vártam, ez után sóvárogtam az elmúlt két évben, és most beteljesülhet. Örülnöm kellene, de boldogság helyett valami zavaros, megmagyarázhatatlan érzelem lett úrrá rajtam, és azon tűnődöm, vajon bennem van-e a hiba.

Visszatérni a járványtól, maszkoktól és oltási igazolványoktól mentes élethez? A világ legegyszerűbb dolgának hangzik. Mást sem kell tennem, mint összepakolni a bőröndömet, felülni a vonatra, besétálni az egyetemre, az épületbe, ahova utoljára két évvel ezelőtt tehettem be a lábam. Mosolyogva köszönni a kapusnak, kérni egy finom kávét a büfében, fellépcsőzni a tanteremig, leülni, hallgatni és tanulni. Bepótolni az elvesztett időt a csoporttársaimmal, akikkel eddig csupán a számítógépemen keresztül, apró képkockák formájában találkozhattam. Elmenni szórakozni, találkozni másokkal úgy, hogy nem kell tartanunk a tömeges megbetegedéstől. Elfelejteni, hogy mit jelent a távolságtartás, átölelni rég nem látott barátaimat, tanulni a tanároktól, akiknek végre lehetőségük van átadni a tudást. Minden készen áll a nagy visszatérésre. Csak én nem.

Eleinte nehéz volt hozzászokni az elszigeteltséghez, most mégis úgy érzem, ki kell lépnem a komfortzónámból. Társasági ember vagyok, de idejét sem tudom annak, mikor voltam tömegben utoljára, és megrémiszt, hogy ez most megváltozhat. A netes csevegések háttérbe szorulnak, végre beszélhetek, már csak el kell rejtenem a hangomban bujkáló remegést, amit az idegesség okoz, amikor megszólalok. Rádöbbentem, hogy a jóslat, amely szerint a vírus mély nyomokat fog hagyni a társadalmunkban, beigazolódott, de felkészülni mégsem tudtam rá, nem is lehetett. Most itt vagyok, s bár elölről kell kezdenem, tudom, hogy nem vagyok egyedül, és végül minden jól alakul majd.

A vírus megtanított kapcsolatot teremteni az online térben és egyedül lenni a valódiban. Búcsúzom ettől a bizonytalansággal, félelemmel és magánnyal teli időszaktól, az érzésektől, amiket okozott, az élményektől, amiket elvett, és csak remélni tudom, hogy soha többé nem találkozunk.

Farkas Orsolya

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük