Irodalomtörténeti számvetés

Minthogy kétévente rendezik meg a Gyergyószárhegyi Írótalálkozókat, amelyeket tanácskozások és irodalmi estek töltenek meg tartalommal, mindig van ezeknek értelme és súlya: az irodalmat, az irodalmi életet érintő fontos kérdésegyüttesek megtárgyalása.

Ilyen volt az utóbbi alkalmakkor például az erdélyi magyar irodalmat tudományos igénnyel s a maga teljes folyamatában bemutató szintézis, Pomogáts Béla munkájának megvitatása, író és haza viszonya, főleg a diktatúra idején Erdélyt elhagyni kényszerült alkotók megszólaltatása alapján vagy az irodalmunk száz évét (1918–2018) áttekintő kötet, Kántor Lajos és Láng Gusztáv munkájának megtárgyalása.

Az elmúlt hét végén került sor a tizenkettedik írótalálkozóra, amely a rendszerváltás utáni időszak Erdélyben születő fiatal irodalmára összpontosított, illetve egy irodalmi est keretében olvastak fel műveikből fiatal költőnők, nemkülönben a résztvevő írók egy része.

A tanácskozás tulajdonképpen irodalomtörténeti számbavétel volt, éspedig a romániai rendszerváltás nyomán elindult irodalmi fórumoknak és lapoknak a bemutatása, amelyek többsége az akkori pályakezdő írók és írócsoportosulások nevéhez fűződik. Ilyen volt a Jelenlét (1990–1991), a Szempont (1990), az Árnyékhatár (1992), az Éneklő Borz nevű hangzó folyóirat (1992–97, illetve 2004–2007), a Serény Múmia mint a Helikon betétlapja (1993–2005), az Előretolt Helyőrség (1995 – 99), a Zabhegyező (1995–96).

Fontosnak tartom, hogy mindezekről éppen a rendszerváltás kezdeti éveiben született vagy a politikai fordulatot gyermekként megélt írók és irodalmárok tartottak kiselőadásokat, vagyis azok, akik ama hőskornak nem lehettek még résztvevői, s így tényleg történelmi távlatból tekinthettek az egykori intézményalapítási kísérletekre és eredményekre. Az akkori irodalmi élet cselekvő szereplőjeként viszont hallhattuk Kelemen Hunort, aki egy beszélgetés során elevenítette fel a kolozsvári Jelenlét indulását a decemberi forradalmi napokban, aztán Egyed Emese a már-már a bőség zavarával járó helyzetet vázolta fel, Markó Béla nyitó előadásában pedig a rendszerváltást megelőző egy-két évtized folyamatait foglalta össze.

Végigtekintve ezeket az erdélyi irodalmi „történéseket”, ezúttal is helytállónak tartom a megállapítást, miszerint kigondolni sokkal könnyebb, mint fenntartani valamely kulturális intézményt, mert bizony ezek működtetésének nem csak szellemi és anyagi feltételei vannak: az időnap előtt való megszűnésüknek az oka esetenként az emberi gyengeség, sőt gyarlóság…

Az első, Gyergyószárhegyen tartott írótalálkozót különben 1980-ban tartották, 1990 pedig új kezdetet jelentett, aztán a 2001 és 2010 között tartott tanácskozások anyaga már kötetben is megjelent Egyed Péternek, a szervezőtestület jeles tagjának a szerkesztésében. Azt gondolom, az ő munkáját kellene folytassák ilyen tekintetben is a mai szakmai vezetők, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, valamint a találkozók mentora, Markó Béla: összeállítani és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ gondozásában kiadni az eltelt tíz év során elhangzott előadások és hangos interjúk szövegét.