Felhívás!

A remény éltet

Remény nélkül megsavanyodik a legjobb gondolat is a szánkban. Mert nem tudjuk kimondani másként, csak savanykodva – keseregve. Tudnánk – tudhatnánk – jót is mondani, de nem mondjuk. Szégyelljük. Soroljuk, hogy milyen rossz lesz majd. Nekünk kell azt kitalálni? Találja ki az ördög. Mert az kitalálja, hiszen soha nem a jón jártatja az eszét. Ne ülj le mellé tanácsot kérni!  Mert – az akasztófára való – csak vádolni tud: mindenkit és mindent. Nem hiába, hogy a Biblia kígyóként ábrázolja. Afrikai utazók írják le, hogy a mérges kígyók sötétben bújnak elő, harapnak emberbe, állatba. Amikor kisüt a nap, rögvest bebújnak lyukaikba. Az élet árnyékos oldalát kedvelik.

A remény kicsalogat a napvilágra. Addig cselekedd a jót, amíg nappal van.

Ma ne tarts panasznapot! Gyakran úgy hajtogatjuk magunkban sérelmeinket, mint a boltba küldött gyerek: nehogy elfelejtse, hogy mit kell majd megvennie, ezért mondogatja magában. Sorolgatjuk magunkban, hogy mit és kire kell panaszkodnunk. Úgy belemerülünk, hogy meg sem látjuk már a másikat.

Cseri Kálmán református lelkipásztor egyik tanításában mondja: „Sokszor, amikor különösebb bajunk nincs (bár ilyen viszonylag ritkán van), akkor is elmegyünk egymás mellett, és keresztülnézünk egymáson. Nem érdekel engem a másik baja, nekem is megvan, s rajtam sem segítettek — efféléket gondolunk és mondunk. Nem beszélve arról, hogy a félelem, a kétségbeesés, a keserűség még inkább vakká teszi az embert. Ilyenkor szükségképpen befelé fordul a tekintetünk is. Magunkkal vagyunk elfoglalva. Ilyenkor van az, hogy megyünk, és úgy tűnik, mintha a járdára néznénk, mégsem vesszük észre a gödröt és kibicsaklik a bokánk, mert beleléptünk. Nézünk, de nem látunk. Ilyenkor van az, hogy elmegyünk sokszor ismerősök mellett is, és nem vesszük észre őket. Az ember olyan, mintha normális lenne, mintha nézne, látna, de teljesen lefoglalja valami. Őrlődik valami gondján-baján, sérelmén, és valóban se lát, se hall – ahogy mondani szokták.”

Reményre lettünk megváltva – írja az apostol: megváltásunk még reménybeli. (Róm 8,24) Éppen ezért bátran lépjünk ki: Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei! (Ef,5,8)

Dr. Sávai János, a Szegedi Hittudományi Főiskola tanára

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.