Ribollita toscana

Egy toszkán falu kamrájában a paszuly nem tartozik a takarítás nyomán előkerülő meglepetés-élelmiszerek sorába, mindig fő helyen található, ugyanis állandó használatban van. A ribollita alapja is szemespaszuly, melyhez zöldségek és kenyér társul.

Eredetét némileg fedi a középkor homálya, de tény, hogy az ételek kenyérrel való sűrítése erre az időszakra tehető, t.i. a liszt csak az 1650-es évek után ejtette meg belépőjét és vette át ezt a szerepet. A ribollitát még azzal is gyanúsítják, hogy előző napokról maradt zöldséges levesek újrahasznosításának eredménye, melynek tán lehet is némi alapja, ha már nevében is az újramelegítésre hallgat. Előítéleteinket félretéve, fogyasztásával azonban egy igazán finom, laktató ételt juttathatunk szervezetünkbe.

Receptek sokasága tárja elénk az egyetlen és biztos eredetit, melyek sűrű erdejében igencsak ajánlott nem eltévedni. Tudni kell, hogy a fő alapanyagok a paszuly, a fodros kel (ami sajnos hiába kell, mert nincs, de – mint mindenből – van kínai), kenyér (kovászos, nem a valamivel felfújt lisztadalékfelhő!) és olcsó zöldségek (mondjuk, ez a fogalom is a halálos ágyán hever). Mint minden olcsó, paraszti leves, eredetileg ez is húsmentes, de egy ízlelőbimbó sem sértődik meg, ha szalonnapörccel, kolbászkarikával találkozik benne. Hozzávalók: kenyérmaradék, 1 vöröshagyma, 1 póréhagyma, 3 szárzeller, 1 paradicsomkonzerv, 1 csokor mángold, fodros kel, 3 krumpli, 3 murok, 300 g fehérpaszuly, kakukkfű, só, bors.

Legtovább a szemespaszuly fő, aztán társulnak hozzá szép sorrendben a zöldségek. Van, aki a pirított kenyérre meri a levest, van, aki rétegeli a kenyérrel és megsüti, karikára vágott piroshagymával szórja, jómagam most főzelék irányába tereltem a sűrűséget, végezetül meg sült csirkével koronáztam.