Csak a jéghegy csúcsát látjuk – a legtöbb bántalmazott nő nem tud segítséget kérni
A bántalmazók elszigetelik áldozataikat ismerőseiktől, manipulálják és zsarolják őke...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
– Honnan ered a fotózás iránti szenvedélye? Mikor kezdett fotózni?
– Több mint tíz éve indult ez a szenvedély. Akkor még Nagyszebenben laktam, a sógorom is fényképezett, és egyszer elmentünk egy kiállításra, ahol neki is volt díjazott képe. Felnéztem akkor rá, amiért egy nemzetközi versenyen díjazták, és fokozatosan én is beleszerettem. Természetfotózással kezdtem, majd következtek a madarak, utána pedig átfordultam az emberek fényképezésére. Érdekes véletlen, hogy az első díjazott képem nekem is Nagyszebenben volt, ahol a sógoromnak is, és ahonnan indult az egész.
– Mi inspirálta, hogy Indiába utazzon fotózni?
– Ki akartam mozdulni a megszokott keretekből – nagyon sokat fényképezem a csángóvidéket és Székelyföldet –, és mindig is érdekeltek a keleti kultúrák, mert a magyarság gyökerei is oda nyúlnak vissza. Mindig is nyitott voltam Mongólia, Tibet vagy India meglátogatására, és úgy adódott, hogy Indiába tudtam eljutni, mert tavaly volt egy szervezett fotótúra.
– Miben volt más ott fotózni az itthoni helyszínekhez képest?
– Nagyon sok szempontból más Indiában fotózni, mint itthon. Más a kultúra, mások az emberek, ezért alaposan fel kellett készülnöm, hogy abban a nyüzsgésben, abban a tömegben letisztult képeket tudjak készíteni. A sok különbség ellenére az alap ugyanaz, mint itthon: érdeklődést kell mutatni az emberek iránt, türelmesen meg kell hallgatni. Rá kell kérdezni, hogy szabad-e fotózni, kezet nyújtani neki, és ha nyitottságot érez és őszinte érdeklődést, az majdnem garancia a jó képekre.
– Mi volt a legmeghatározóbb élmény, amelyet ott átélt és mi jelentette a legnagyobb kihívást?
– Az Indiában töltött időszakból leginkább a halottégetést tudnám kiemelni. Látni azt, hogy ott mennyire másképp viszonyulnak a halálhoz, hogy mennyire pozitívan tudnak hozzáállni. A lélekvándorlásban hisznek és abban, hogy a test valójában csak az otthona a léleknek. Furcsa volt megélni azt a pozitív, már-már ünnepélyes hangulatot, ami ott fogadott. Kihívást talán pont a kulturális különbségek jelentettek, mert a mi kultúránk teljesen más az ottanihoz képest. Erre igazán jól fel kellett készülnöm, hogy tudjam és megértsem, mi zajlik körülöttem.
– Mely ott készült fotókra a legbüszkébb?
– Ha egy sorozatot kellene kiemelnem, akkor a halottégetést említeném, mivel 10-11 fényképen keresztül az egész folyamatot bemutatom vele. Az úgynevezett ghat-ok Váránasziban, a Gangesz folyó partján található lépcsőszerű létesítmények, partfürdők és imahelyek rendszere. Ezek a területek kulturális és vallási jelentőséggel bírnak az indiai hindu hagyományban. Az élet ezen a területen rendkívül sokszínű, és rengeteg életképet lehet rögzíteni. Például, az egyik képemen két különböző sorsú kutya szerepel. Ez a fotó számomra az emberi élet sokféleségét és a sorsunkban rejlő különbségeket szimbolizálja, hiszen bár egyformák vagyunk, mint a két kutya a képen, mégis teljesen más sorsunk lehet.
– Tervez más külföldi országokról, kultúrákról is fotósorozatot készíteni?
– Annyira beszippantott India, hogy pillanatnyilag, ha egy külföldi túrára kellene menni, megint Indiát választanám. Ezt már konkrétan tervezem is ennek az évnek a vége felé. Ezúttal Rádzsasztánba, a sivatagos zónába az arab világ határán szeretnék egy két-három hetes túrát tartani.
– Küldetésének tekinti a székelység mindennapjainak dokumentálását. Mikor, minek a hatására kezdett kacérkodni a néprajzzal, mint fotótémával?
– Ez egy lassú folyamat volt, ami körülbelül akkor kezdődött, amikor a fotózást elkezdtem. Mint minden fényképésznek, először nekem is le kellett tisztuljon, egyrészt, hogy mit szeretnék, mi az én világom, másrészt, hogy milyen az én stílusom. Most már érzem tisztán, hogy a legfontosabb számomra a székelység, illetve a csángók életének a bemutatása. És ha a mindennapi életüket teljességében szeretném bemutatni, akkor ennek értelemszerűen az egyik legfontosabb része a néprajz.
Ahogy Indiában is a régi Indiát kerestem, ugyanígy az itteni székely vagy csángó fényképezésnél is egy picit mindig a múltban próbálok kalandozni. Keresem azokat a régi szokásokat, régi használati tárgyakat, amiket még fellelünk, de már egyre ritkábban. Most van az utolsó esély, hogy mi még ezt le tudjuk fényképezni. Emiatt közeledek egyre jobban a néprajhoz.
Most már több mint két éve Gombosi Bea budapesti néprajzossal szoktunk közösen dolgozni, és rájöttünk, hogy nagyon jó csapatot tudunk alkotni: én a fényképész, ő a néprajzos. Én nagyon sokat tanulok tőle, mert neki sokkal jobb a felkészültsége néprajzból, én meg tudom őt segíteni képekkel. Mióta vele dolgozom, egy teljesen új világ nyílik meg előttem: ő olyan szokásokra tud rákérdezni, amikről én nem is tudtam.
– A másik kedvenc területe a természetfotózás. Erre mennyi időt áldoz?
– Régen sok időt tudtam szánni rá, de mióta a csángó-fotózás ennyire feléledt, azóta picit hanyagolom. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy odúkat helyeztem ki például Rétyen, és bár fotózni nem nagyon van időm kimenni, de azt nyommal követem, hogy hány kis búbosbanka születik. Mihelyt időm lesz, mindenképpen visszatérek, mert ez egy más típusú fényképezés, egy más típusú kikapcsolódás, és mivel nagyon szeretem az állatvilágot, így jól esik, hogy segíthetek neki azzal, hogy egy élőhelyet tudok biztosítani egy odúval, és megfigyelni a mindennapjaikat.
A fotósról
Nagy Botond 1989-ben született Marosvásárhelyen. A helyi Marx József Fotóklub és a Magyar Fotóművészek Világszövetsége tagjaként elkötelezetten dokumentálja a helyi székely kisebbség mindennapjait, az alázattal elvégzett nehéz munkát, a vallásos és egyéb szokásokat. Képei által betekintést nyújt a már-már eltűnő-félben lévő népi mesterségekbe, a változatos szokásvilágba Kalotaszegtől Székelyföldön keresztül a moldvai csángókig. Hasonló odaadással fényképezi a természet szépségeit és a változatos élővilágot.