Székelykínzás

A pszichológiai hadviselést, amelyet az idegek nyüvésének céljából – bizonyos hivatalos és félhivatalos körök – ismételten felújítanak, illetve gyakorlatilag száz éve egyfolytában végeznek, oly szakszerűséggel és kitartással művelik, hogy okkal ismerhető fel mögötte a jól kiszámított célzatosság. Ilyenkor megtelik sajtónk és közéletünk a nemzeti mentalitásunknak megfelelő szörnyülködéstől a parodizálásig terjedő skálán a reakciók legkülönfélébb példáival. Van, aki humorral próbálja kezelni, mások elkeseredésüket sem rejtik véka alá. A merészen kardot rántók is bevágtatnak lóháton, merthogy így dukál, és újabban már a nyílt vita is lehetséges, nem kell minden mérgünket lenyelnünk.

Szimbolikus ügy – de van-e ennél időszerűbb akkor, amikor a tulajdonképpeni társadalomépítés csak a szinten tartás formájában zajlik, mert elapadtak a rendszerváltáskor megnyílt lehetőségek?
A szimbólum – jelen esetben Székelyudvarhely címere – nyilván a múltat kívánja összekötni a kívánt jövővel, ezért is szolgáltat okot a támadásra azok részével, akik más jövőt képzeltek el a székelység anyavárosának és úgy általában az egész népcsoportnak. A különben már elfogadott címer állítólag állatkínzásra buzdítana, merthogy egy karddal átszúrt állatfej is szerepel rajta.

Nem részletezzük az esetet, nyilvánvalóan kiszámított lépésről van szó, a rá adott felelet is bizonyos rituálé je-gyeit viseli magán. Nevezzem figyelemelterelőnek? Pótcselekvésnek? Miért tenném, ha nem csak az, de igenis fontos kérdés is kockán forog egyúttal: a távlatoké! És mintha azért hergelne a Vegzáló Hivatal, hogy épp annak közvonalazásától és építésétől vonja el a figyelmünket, nehogy abbahagyjuk az egy helyben topogást… <