Gyárfás

Gyafi volt leggyorsabb a falu hokicsapatában, pedig az nem kis dolog Gyergyóban. Úgy hívták a haverok, hogy a Fekete Express. Hogy mitől is volt neki olyan göndör, fekete haja, bajuszkája meg szemöldöke, az genetikai végzet lehet, mert akkorát havazott a születése napján, hogy a kicsi emberek állva kakáltak, és még a mozdony is fehér lett. A váltakozó fagyban s olvadásban pedig csak a jégcsapnak van kedve növekedni, úgyhogy a klapec ebben ugyancsak lemaradt.

Olyan gyors volt és olyan fekete, hogy a korong alig tudta utolérni, és olyan kicsi, hogy az ellenfél néha össze is tévesztette őket, így hát gyakran nagyokat kapott a bokájára, hogy lassuljon, de sohasem maradt adós, mert a kölcsön ugyebár sportszerűen visszajár. Ellenfél pedig akadt éppen elég, mert arrafelé hosszú a tél, valahol le kell vezetni a virtust, és nem is falu az, amelyiknek nincsen hokipályája. Csíkban sincs az másként. Így történt, hogy a nagy riválisok egyik összecsapásában Gyafiék lettek a győztesek, de hogy a kék foltokat és a vereséget nagylelkűen feledtessék az ellenféllel, azt találták ki, hogy átköltöztették az éjszaka leple alatt a „Ne sírj!” feliratú vigasztaló táblát a temetőkapu fölül a rivális csíki falu deszkapalánkos „amfiteátrumának” a bejárata fölé.

Gyafi a katonaság alatt is többet forgatta a hokibotot, mint a kalasnyikovot, és mindig az a fővárosi csapat lett a győztes, amelyikben több volt a székely. Így aztán az is előfordult, hogy eltévesztették a himnuszt. Ilyenkor hirtelen nagyon leromlott a koszt, meg több lett a „Feküdj!” a következő meccsig, aztán repült a korong tovább, mint a golyó, és úgy talált a kapura, mint kujak a szemre.

Alighogy vége lett a vitézi életnek meg a jégen való kergetőzésnek, Gyafi a katonáéknál mellékesen megszerzett hajtási engedély birtokában falusi buszsofőr lett. Egy kicsi párnával a feneke alatt remek kilátása nyílott minden gyergyói falu életére. Pontosan tudta például, hol kell egy kicsit lassítani és megállni, hogy a szomszéd falu fájin kicsi tanító nénije ne kelljen, hogy fusson hajnalosan a parókiáról a megállóig. Már a tisztelendő miatt is megérdemli tőle a kis protekciót, mert együtt ütötték gyerekkorukban az atyával a „pukkot” a jégen, meg még ministráltak is egy párszor. Aztán a harmónium mellett az atya kitűnően megtanult volt tangóharmonikázni is, így együtt adtak éjjeli zenét, és állítottak májusfát, mielőtt az a papságra adta a fejét. Attól kezdve a maradék legénykék csak énekelve, de szépen összefogózva méricskélték keresztbe s hosszába a Nagy utcát csillagos szombat éjszakákon, mert cigány nincs a faluban.

Amikor Gyafi éppen szabadnapos volt, hát persze hogy ő is hódolt az ősöktől öröklött vadászszenvedélynek, és öreg, nyugdíjas erdőpásztor apjával, Márton bácsival közben-közben nem éppen szabályszerűen vették elő a vadászpuskát némi apróvadra. Ilyen alkalom volt, amikor Béla doktort is vacsorára hívták valami „szívidegből” való kigyógyulás következtében. Összejártak erdőt-mezőt, de ha netán bokor rezdült, arról is kiderült, hogy csupán a vékony petű – akartam mondani: pénzű! – havasi széltől jött izgalomba. Hát a vadászat az már csak ilyen, a szerencse hordozza…

Hogyigen! – mondta Gyafi –, mert mivel pap a barátja, ettől csúfabbat nem mondhat, ha nem muszáj, és elkezdett gomba után keresgélni, hogy mégse állítsanak haza vendégvárni üres tarisznyával. És íme, ott is van az első!  Egy gyönyörű őzlábgomba! Legalább két bakarasznyi szárán félrecsapva egy akkora kalap, mint egy svájci sapka. Na, ahol egy van, ott többnek is lennie kell, és indult befelé az erdőszélen, mikor rámordult a medve. Ilyenkor a puska csak akadály, de mégsem dobta el, hanem akkorát ordított ijedtében, hogy még a macinak is bedugult a füle, és bosszúsan morogva bevonult a sűrűbe. Márton bácsi kővé váltan nézte egy darabig az esetet, majd jó idő múltán, hazafelé oldalogva megkérdezé:

– Gyafi fiam, mi a kutya petéért szorítod még mindig magad előtt úgy azt a csupasz gombaszárat, mint az oltáriszentséget?

Török Samu

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.