Gyarapodó emlékjeleink

Az Ika vára tövében nemrég tartott seregszemle hozadékának egyik kiemelkedő fénypontja volt a felsőcsernátoni református templomkertben rendezett kis ünnepség. Persze, mindenkinek személyes joga, hogy ezt tartsa fontosabbnak vagy a vár tövében szervezett táncos fesztivált, kétségtelenül így együtt a kettő emlékezetesebb volt minden eddiginél. Micsoda nagyszerű dolog olyasminek emléket állítani, ami jelenleg is él, szemünk előtt pereg, s évről évre gyarapodik!

Nem hiszem, hogy főleg a csernátoniakat ne érintette volna meg érzelmileg is ez a rendkívül telített, roppant gazdag seregszemle, amelyet még az sem tudott befeketíteni, hogy időnként az ég csatornái is megnyíltak. Még szerencse, hogy a szinte szomszédos völgyben, Kászon felé tombolta ki magát a szélsőséges időjárás, mert ha emitt történik az, ami amott, bizony a mintegy ezres nézősereg nehezen tudott volna sértetlenül elvonulni a helyszínről. Időnként azért felcsillant a nap, meg lehetett mászni a vár felé vezető cseppet sem könnyű ösvényt, s gyönyörködni abban, hogy a torony sipkája is immár a helyére került, s ablakaiból szét lehet tekinteni Háromszék csodaszép tájaira.

Engem különösen meglepett az érdeklődés, amely a kopjafa és emléktábla avatását kísérte. Külön színfoltot jelentett a templomból kitóduló tömeg körében felfedezni a színpompás népviseletbe öltözött táncosokat, s elismerés illeti azért a tiszteletteljes figyelemért, amellyel az emlékjelet állító Török család és helybeli elöljáróság hívó szavára összegyűlt helybéliek és idegenből érkezettek fogadták az eseményt.

Az Ika vára felújításának és a vár tövében szervezett tábor és táncos seregszemle félévszázados történetének immár örök jeleként áll a most felavatott kopjafa és emléktábla, amelynek szövege méltán emeli ki a közösségért elégő Török Sándor és a múlt jeleinek felkutatásában soha nem lankadó Kónya Ádám szerepvállalását. Nem hiszem, hogy tévedek, ha kijelentem, büszke lehet az a település, amelynek olyan személyiségei vannak, akiknek illik emlékjelet állítani. S vajon van olyan település szerte Székelyföldön, ahol nem teremtek volna olyan emberek, akikre ma is felnéz, s mindenkor fel fog nézni az utókor!?

Nézzünk hát szét a közelünkben, mert amire vagy akire ma még emlékezhetünk, nem biztos, hogy holnap már nyomát leljük. Ha már temetőt is el lehet lopni, sírokat lehet megbolygatni, mi a biztosítéka annak, hogy éppen a mi emlékezetünkből is nem hullnak ki a megörökítésre méltó események, hősök, személyiségek? Ha szavainkat felgyűjtjük, emlékjelekkel hozzuk utódaink tudomására, hogy kik is voltunk mi valójában, s kik voltak az előttünk járók. Sajnos – ezt gyakorló tanárként is mondom! – nagyon keveset tudnak sok helyen a fiatalok nagyapjuk, üknagyapjuk korabeli történetekről. S ha nem juttatjuk el hozzájuk és az utánuk következőkhöz ezeket az üzeneteket, üres marad számukra a múlt. Ahogy megtették ma Csernátonban, úgy megtehetik mások is! De igyekeznünk kell!