Gazda szeme…

Bár egészen a libapásztorságig (!) vittem kisgyermekkoromban, mégsem előzte meg olyan izgalommal telt várakozás a libavágásokat, mint az évenkénti disznőölést. Igaz ugyan, az a hozzávetőlegesen egy évig tartó időszak, amelynek a végpontja a disznóölés, általában a felnőtteknek jelentett állandó feladatot és felelősséget, de azért mellettük a gyermek is kivette részét a gondozásból, nyáron áthordta a „zöldet” a kertből-mezőről, s ha a szükség úgy hozta, az ólat is kitakarította.

Akkortájt, főleg falun még a tájnyelv jellemezte kinek-kinek a beszédét, a köznyelvi normák – a rádiózás hatása elenyésző volt, tévének meg híre-nyoma sem volt lakásainkban ötven–hatvan évvel ezelőtt! – nem írták felül az egyes vidékek beszélőinek nyelvváltozatát, szóval a mi tájainkon az akkori élő beszéd szerint a leölésre alkalmas libát, akarom mondani, ludat vágták, a disznót viszont ölték. S hogy kijavítsam magamat, én is egykoron pipéket őriztem, tehát pipepásztorságig vittem volt…

Nem árt ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a disznóölés időszaka telítettebb is volt, mint az átmenetinek tartott őszi évszaké, lévén, hogy ez általában egybeesik az adventtel, így felnőtt és gyermek számára egyaránt különleges jelentőséggel bírt a télelő mind a fizikai munkát, mind a lelki életet illetően.

Közvetlenül a disznóölést megelőző napokban is tennivalók vártak a gyermekre. Ő volt a négylábú állványra szerelt „köszörűgép” kézi meghajtója, mondhatom talán: „motorja”. A tölgyfából készült állvány apja munkája volt, maga a köszörűkő valamely távoli felmenője leleményét és kézügyességét dicséri, aki megláthatta a finom szemcséjű, formátlan lapos homokkövet a Kászon-patakában, s mint jó szobrász, rögtön „belelátott” egy korongot, amit aztán csak (!) meg kellett formálnia otthon. Élesedtek hát a hosszú és rövid pengéjű kések, a balta, hogy aztán a döntő pillanatban gyorsan s hatékonyan használhassa azokat a disznóöléshez kiválóan értő nagyapa.

A várva várt napon aztán, csikorgó, havas téli hajnalon kellett hozzáfogni a ház és istálló körüli hóeltakarításhoz, az udvar felszabadításához, s volt is ebben a kisfiú személyében lelkes segítője az apának, de a reggeli derengésben, úgy hét óra körül, amikor a földre legyűrt disznó visítani kezdett, alig lelte helyét a legényke a ház valamely zugában, még tenyerét is fülére szorította hangtompító gyanánt, csakhogy ne hallja a tehetetlen állat éles visítását. Igaz, a perzselésben és pucolásban, vízhordásban s ugyanúgy a „felszedésben” már szorgosan tevékenykedett nagyapja mellett, amiért azon nyomban meg is kapta a fizetséget, az övé lett a ropogósra sült disznófülből az első falat, majd a meleg, még gőzölgő, porhanyós húsdarabot, a „madarat” is ő vihette be a konyhára, hogy majd számára süssék meg tízóraira.

Ma sem felejtem, ez is, az is igen ízletes falat volt! A tízórainál s este a disznótoros vacsoránál aztán a család is felmérhette, hogy tényleg hozzáértő gondozásban részesült az állat, ami bizony testi és lelki erőt kívánt mindig is a gazdától. Gyakran keressük még ma is azokat az ízeket…

Ne feledjük: mindenkor s mindenütt gazda szeme hizlalja a jószágot!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.