Alázat

Kit is szolgálunk tulajdonképpen? Ha nem is a közel-, de a félmúltban férfiak találkozásakor köszöntésként hangzott el az Alázatos szolgája!, vagy ennek a rövidebb, régies formája, az Alászolgája! Városi, illetve úri vagy polgári körökben volt ez gyakori, ugye, s a világi, civil életben létező rangsort tükrözte többé-kevésbé. Azt, hogy kinek jár ki szolgálatunk, hogy kinek is illik vagy kell alázatos szolgájává lennünk. Az mindenesetre kitetszik, hogy ezek a köszöntések földi, mulandó urak szolgálatára vonatkozóan hangzottak el.

Faluhelyen azonban köszöntésként általánosnak volt mondható az égi hatalmakhoz való fordulás. A katolikus Dicsértessék a Jézus Krisztus!, a protestáns Békesség Istentől! ezt tükrözi, az Isten áldja meg! ugyancsak. Én magam édesapámtól inkább a Jézus áldja meg!-et hallottam…

Azt gondolom, utóbbiak esetében a hit megélésének bizonyos fokát képezte le az ember az ilyen nyelvi formulákkal. Még szélsőséges, mondjuk a nevetségesbe torkolló helyzetben is! Az történt ugyanis egyszer, úgy ötven-hatvan éve, hogy gyalogosan, reverendában ment végig a falu poros főútján a pap, a harangozótól kísérve, hogy kiszolgáltassa a betegek szentségét egyik halálán lévő hívének, amikor szelíd lelkű emberünk, aki aznap gyakran nézett a pohár fenekére, úgy kívánt dicsértesséket köszönni, hogy közben – a szokásnak megfelelően – térdet hajt. Igen ám, de ez a mozdulat ezúttal eséssel végződött! Persze emberünk ítélőképessége ép volt, s így a mentség is helyénvalóan sikerült részéről:

– Az akarat erős, plébános úr, de a test gyenge!  

Hogy mennyire józanul (!) ítélt hősünk más, hasonló helyzetben is, arra ugyancsak érdemes felidézni egy esetet. Tőle származik egy igen régi, szóban „kommunikált” esemes (SMS=short message service, azaz rövid, szöveges üzenet!), amely így hangzott el egykoron: Tiszta szalma s Liza! Minthogy ama gyenge test nem ért volna haza, sem egymagában, sem kísérővel, ígyen üzent hősünk a fiának, aki rögtön meg is fejtette annak értelmét: be kell fognia hamarjában a Liza nevű lovat, tiszta szalmát kell tennie puha derékaljnak a szekér derekába, s hajtania kell mielőbb a kocsma elé, „megfáradt” apja után…

Nem tudom, mennyire gyakori manapság az Alázatos szolgája!-köszönési forma, de azt mindenképpen tapasztalni lehet, hogy az úr és szolga viszony komoly függőséggel jár mindkét összetevőjét illetően. Úrnak ugye – azt tartjuk – születni kell, különben könnyen válhatunk kényúrrá családban, munkaközösségekben, megbízatásaink gyakorlása közben. Az igazi úr viszont egyúttal jó gazda magán- és közéletben egyaránt, olyan, akit érdemes odaadással és alázattal szolgálni. Feltéve, hogy ő is így fogja fel a Gazdával szembeni viszonyát.

De a szolga is megbecsülést és tiszteletet érdemel, ha szolgálata teljesítése során hozzáértésről és hűségről tesz tanúságot, ha nem vetkőzik ki igazi önmagából ilyen-olyan pillanatnyi érdekek és csoportocskát kedvéért. Különbség van ugyanis szolga és szolga között! Egyik megérdemli az Alázatos szolgája!-köszöntést, a másiknak, a lakájnak, az álnok szolgának, a bérencnek legjobb esetben egy alászplajbász jár!