A létezés öröme

Hallgatom Csaba atya minden hét végén közvetített rövid tanácsait. Hogyan is tud ennyire belénk látni, ilyen mélyen átérezni azt, ami öröm és ami fáj, s tanácsot adni olyan dolgokban, amelyekhez mi is értünk, csak éppen nem tudunk hozzájuk alkalmazkodni.

Szavai időnként megrendítenek, hisz annyi bánatos életet igazít, próbál helyreigazítani, annyi félbeszakadt, félbeszakított sorsot igyekszik helyes útra segíteni! Legutóbb azt sugallta, hogy mindannyiunknak örülnünk kellene, hogy egyáltalán létezünk, örülnünk azért, mert mellettünk ott vannak mások, olyanok is, akik talán rászorulnak a biztató szóra, a kézfogásra, az ölelésre.

Tényleg, vajon elfelejtettük, hogy egy őszinte kézfogással, önkéntelen öleléssel lelki tragédiákat előzhetünk meg, barátságokat állíthatunk vissza, családok melegségét szíthatjuk fel? Figyelünk egymásra? Érdekel, mi történik a mellettünk állóval, elengedjük egymást úgy, hogy még meg sem köszönjük az együtt megtett út sok-sok szépségét? Milyen jó, hogy hajdanán kitalálták a végzős diákok kicsengetési ünnepségét, legtöbben erre úgy emlékeznek vissza, mint ifjúkoruk legszebb élményére, mert ilyenkor másképpen szorítják meg egymás kezét, másképpen mosolyognak egymásra, ez az a pillanat, amely egyrészt bearanyozza az addig megtett ösvényt, s megvilágítja a most kezdődő széles utat.

Vajon tudjuk, hogy egy halkan elhangzó elismerő szó, egyetlen szó többet érhet, mint egy pompásan megrendezett, külsőségekben lenyűgöző ünnepség, ünneplés, mert ha hiányzik arról az ünnepségről az őszinteség, nem ér az egész semmit. Minden olyan kis mulatságra visszaemlékszem, ahová meghívtuk, meghívták a nemrég, de jóval korábban nyugdíjba vonultakat is, s együtt boncolgathatták a jelenlegiekkel a valamikori és friss gondokat és a boldogságot, amelyet egy ilyen meghívás jelenthet az iskolából már kilépett, de nem kiléptetett, időnként tisztelettel visszahívott volt munkatársaknak.