A bizalom nem fogyatkozik

A kételkedés úgy jár együtt a gondolkodással, mint az oxigén a hidrogénnel. A fontolgatás, latolgatás, mérlegelés a gondolkodás egyik pillére. Pillanatig sem akarjuk a nagy francia gondolkodó Descartes (ejtsd: Dékárt, 1596–1650) ma is gyönyörűen ragyogó babérkoszorúját eltakarni. Ő maga is a gondolkodás serkentéséért foglalta keretbe a híres tételt: gondolkodom, tehát vagyok. Mondjuk el azt is, hogy a tétel előző fele imígyen írva nála: kételkedem, tehát gondolkodom…

Illanjunk vissza a mába, mikor is az ember holdra szállásának 50. évfordulójára készülünk ebben a földi világban. Aki már akkor élt és gondolkodott, ujjongott is, meg kételkedett is. Két pólusa vala már akkor a világnak, Kelet és Nyugat, olyan ellentétben fegyverkezve, ami szintén hihetetlennek tűnt, akár a holdbéli látogatás.

Néztem az éjjel a holdfogyatkozást, feledve szinte mindent a gyönyörű látványtól, és igen: együtt annyi embermillióval az éjszakában. Működött a lét, a Hold összevonta egyetlen szemét, de a maradék fénynél is messzire láttam. Nem feledtem emberi kicsinységem, de sok százmillió földi embertársammal gondoltunk a jövőre, bízva az emberi tudásban, legfőképpen abban, hogy ennyi tudással, technikával legyőzhető a gazemberség, a gazok már mehetnek a nyavalyába, nem lesz szegénység és gyilkolászás, hiszen… Szóval le a fegyverrel, és föl a magasba!

Ki hiszi, ki nem, hogy a Holdban látjuk őket. A kételkedés hitványabb formája jelentkezett már akkor is. Hazudik Amerika, nem igaz az egész. Már 50 évvel ezelőtt mesterségesen szította a két ellenfél a kételyt, a tagadást. De mi magunk mit reméltünk akkor, az emberek, néptömegek javára?

Mindig mögöttünk szálltak a menny felé, és nem érettünk. A tülekedő népek ma sem nyugodnak bele a saját nyomorúságukba. Hisznek, hogy éljenek. Oroszok, Kína és az USA önmagukban hisznek, fegyvereikben, holdtutajaikban. Descartes és a szegénység kételkedve gondolkodik, és építené a maga kunyhóját gyermekei és a jövő feje fölé, hol még mindig örök a békés Isten.