Felhívás!

Szabó Szendével beszélgettünk

Szabó Szendével beszélgettünk Vigadó

1978-ban került Barótról Kézdivásárhelyre, ahol a Vigadó Művelődési Ház színházi szakirányítójaként, majd igazgatójaként dolgozott 1997-től 2001-ig. Immár húsz éve vezeti a Kézdialmáson működő államilakás-otthont, gyermekotthont, közben pedig elvégezte a pszichológia szakot, és mesterizett is. Szabó Szende a világ legszerencsésebb emberének tartja magát, hiszen mindkét munkáját imádta, vele beszélgettünk.

– Ön volt a Vigadó Művelődési Ház igazgatója 1997-től 2001-ig, de már azelőtt is ott tevékenykedett. Mesélne egy keveset arról, hogyan került Kézdivásárhelyre, hogyan lett az intézmény igazgatója?

– 1975-ben érettségiztem, majd bekerültem a jogi egyetemre, amelyet abba hagytam, bizonyos okok miatt, amelyekre most nem szeretnék kitérni. 1978-ban megpróbáltam jelentkezni a színművészeti egyetemre, de akkor már érett és tapasztalt nőként, akit a megkeseredettség érzése töltött el, nem volt meg a fiatalos lendület a nagy rajt előtt, ami oda vezetett, hogy nem jutottam be. Aztán azt a tanácsot kaptam, hogy menjek el a marosvásárhelyi bábszínházhoz dolgozni, és Tompa Gábor tett is lépéseket az érdekemben, amiket nem tudtam elfogadni, mert aktív sportolóként el volt törve mindkét vállam, és így nem mentek volna a bábokkal a mozgások. Ezt követően visszakerültem Barótra, és az akkori megyei kulturális bizottság elnöke, Csiki Piroska kért fel arra, hogy Kovászna megyében létesítsek egy népszínházat, bármelyik városban, és én Kézdivásárhely mellett döntöttem. Így kerültem a városba 1978. augusztus 1-jén.

– Gördülékenyen ment a munka?

– Nagyon sok nehézségen mentünk keresztül. Csak 1980-ban sikerült megszereznem az engedélyt Suzana Gâdeától, a Román Kommunista Párt kulturális és tanügyminiszterétől, hogy egy magyar népszínházat hozzak létre. Felavatása után nagyon szépen és hiánypótlóan működött egészen a fordulatig, amikor minden borult. Évente két–három bemutatót tartottunk, és emellett hordtuk a Magyar Szót. Abban az időben minden előadást engedélyeztetni kellett, és nem volt egyszerű ezeket elintézni. Én ezt egy kicsit kínkeserves időszakként éltem meg, hiszen kimondani, sugallni és erőt adni az embereknek, amit az akkori időben nem néztek jó szemmel, és eljuttatni a Magyar Szót a legeldugottabb falvakba is, egy misszió volt, egy olyan csapattal együtt dolgozva, akik nem kaptak ezért anyagi juttatást, önkéntesek voltak.

– Mi történt az 1990-es évek után?

– Szerettünk volna profilt váltani, de én akkor úgy éreztem, hogy képzésekre van szükségünk. Négy éven keresztül működött ez a folyamat, az erdélyi magyar rendező- és színészképzés Fortyogófürdőn. Tíz napra mindenki oda költözött, akik a színházi élet részesei voltak. Én hoztam olyan szakmai fedettséget ennek a képzésnek, amelyre máig büszke vagyok, hiszen együtt dolgoztunk Nánay Istvánnal, aki Magyarország egyik legjobb színházkritikusa, de olyan neves rendezőkkel is, mint Pinczés István, Soltis Lajos, Somodi István, Gergely László vagy a román félről Gelu Colceag, az akkori bukaresti Színművészeti rektora, Liviu Pancu, aki most a marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Ott kaptak alapot a mai kitűnő rendezők is, Béres László, Csurulya Csongor, Csáki Csilla, de egy Uniter-díjas előadás jelmeztervezője, Kiss Zsuzsanna is. Szerettünk volna egy olyan színházat létrehozni, ahol ezek az emberek, akikkel a képzéseken együtt dolgoztunk, szerepet kapnak benne. Megálmodtunk egy olyan állandó nyári előadássorozatot, egy helyi színházi különlegességet, egyben turistacsalogatót, hogy a Kézdivásárhelyre látogatók júniustól szeptemberig minden szombat-vasárnap a főtéren színházi élményt is kapjanak. Az első ilyen előadás a Rómeó és Júlia lett volna két nyelven, azonban erre nem kaptuk meg az anyagi hátteret, és így ezt az ötletünket „ellopta” Zsámbék, megszülve a ma is sikeresen működő Zsámbéki szombatok sorozatot. Anyagi támogatottság hiányában próbálkoztunk gyerekcsoporttal, új színházcsinálókat nevelni, mert a régiek már kirepültek, de én 2001-ben én eljöttem a Vigadóból.

– Milyen volt akkoriban a kulturális élet Kézdivásárhelyen?

– Örömmel mondom neked, hogy mivel nem volt más kulturális kapaszkodó, gondolok itt az internetre, televíziós műsorokra, így ha valaki szippantani szeretett volna egy kis kultúrát, akkor csak a Vigadó Művelődési Ház, a múzeum, illetve az ifjúsági klub és a könyvtár „elégítette ki” az igényeit. Emiatt a Vigadóban a népszínház mellett néptánccsoport, szabadegyetem, keddinfó, irodalmi kör, különböző szakmai továbbképzők működtek. A legjobb dolog pedig az volt az egészben, hogy jöttek az emberek, én nem is emlékszem olyan rendezvényre, amelyen nem lett volna közönség.

– Akkor mondhatjuk azt, hogy virágzott a kulturális élet.

– Teljes mértékben. Egy színházi előadást minimum négyszer kellett lejátszani, olyannyira sokan voltak az előadásra jelentkezők.

(Az interjú teljes változatát a Vigadó Művelődési Ház Facebook-oldalán olvashatják.)

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.