Mit olvas az író?

Borcsa Imola Kézdivásárhelyen született 1990. szeptember 5-én, Kolozsváron szerzett gyógyszerész oklevelet, jelenleg szülővárosában dolgozik. 2014 óta közöl rendszeresen novellákat a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Székelyföld, a Látó című folyóiratokban. Idén januárban jelent meg első novellakötete, a Magnebéhat. 2017-ben elnyerte az Irodalmi Jelen debütdíját, 2019-ben pedig Szabó Gyula-emlékdíjjal tűntette ki a Székelyföld kulturális folyóirat. Könyvekhez kapcsolódó kérdéseinket most neki tettük fel.

– Melyik az a könyv, amit szeretnéd, ha te írtad volna?

– Könyvvel kapcsolatban még sosem éreztem ezt, mondatokkal szoktam így járni. „Nem szerettem a költészetet, a világ összes versét feleslegesen bonyolultnak és homályosnak találtam. Nem értettem, miért nem lehet emberi nyelven, prózában feljegyezni ezeket a revelációkat” – legutóbb ezzel a mondattal esett meg, a Nobel-díjas Olga Tokarczuk egyik szereplője mondja.

– Ki a kedvenc könyvszereplőd?

– Úgy tartom magamról, hogy optimista vagyok, és alapvetően a jó dolgokat jegyzem meg egy-egy ember vagy helyzet kapcsán. A kérdésen gondolkodva mégis arra jutottam, hogy nem azok a szereplők élnek élesen az emlékezetemben, akiket szerettem, maradandó hatást azok gyakoroltak rám, akik kétségbe ejtettek: Flaubert Bovarynéja és Orsolya Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényéből. Ezek a szereplők keresik a kiutat a nyomorukból, de minden kiút délibábnak bizonyul. A történetüket olvasva úgy tűnik, valódi megértés két ember között nem létezhet, csak egymásra vetített illúziók találkoznak ideig-óráig.

– Mi lesz a következő könyv, amit elolvasol?

– Éppen Kurt Vonnegutot olvasok, és annyira megtetszett, hogy következőnek is az ő egyik könyvét választom.

– Melyik az a könyv, amin a legtöbbet nevettél?

– Michel Houellebecq Behódolását inkább szidják, mint dicsérik, de engem szórakoztatott az életunt főszereplő fanyar humora, rengeteget nevettem rajta.

– Melyik könyvön sírtad el utoljára magad?

– A Karamazov testvéreken. Zoszima Sztarec halálos ágyán elmondott monológja siratott meg.

– Melyik gyerekkorod kedvenc könyve?

– Nem tudnék egyetlen könyvet kiemelni, de Fekete István volt az első kedvenc íróm, mindent elolvastam tőle, amit be lehetett szerezni. Szívesen újra is olvasnám valamelyik könyvét, kíváncsi lennék, felnőtt fejjel mit nyújt. Annyi biztos, hogy néhány évvel ezelőtt a tágabb család gyerektagjainak kedvéért újra megnéztük a Vukot, és teljesen lenyűgözött a humora, ami gyerekként fel sem tűnt. Gondolom, ez a könyveivel sem lenne másképp.

– Mi az a téma, amiről soha semmilyen körülmények között nem írnál?

– Amiről soha, olyan nincs, viszont mindennek megvan az ideje. Megfelelő távolságba kell kerülni egy-egy eseménytől, élménytől, hogy igazán jó kiindulópontja lehessen egy szövegnek.

– Ki az a három szerző, akikkel szívesen leülnél beszélgetni?

– Centauri, Csányi Vilmos és Barabási-Albert László. Van itt egy kis csalás, mivel Barabási és Csányi nem, illetve nemcsak szépirodalmat ír, a tudományos munkájuk miatt figyelemre méltók. Mindhármukat hallottam már külön-külön, egy közös beszélgetés biztos nem csak öt percre kötné le a figyelmemet.

– Ki az a magyar szerző, akiről úgy gondolod, hogy akár 100 év múlva is időszerű lesz?

– Ottlik Géza időszerűsége sehogy sem akar kopni, szerintem a következő száz évben sem fog.

– Kivel iratnád meg az életrajzodat?

– Karl Ove Knausgard a Harcom című hatkötetes regényfolyamban írta meg lebilincselően a saját fiatalságát. Ő az, aki valószínűleg az én eléggé unalmas éle­temmel is tudna kezdeni valamit.