Felhívás!

Kosztándi Jenő emlékezete

Kosztándi Jenő emlékezete Kultúra

Születésének 90. évfordulóján, Kosztándi Jenő (1930. május 26. – 2017. február 1.) festőművészre, rajztanárra és népművelőre, a kézdivásárhelyiek szeretett Jenő bácsijára emlékezünk az őt megillető nagyrabecsüléssel és tisztelettel. Az alkotó, pedagógus és mester alakját, életpályájának és művészetének fő mozzanatait a szakember, valamint az egykori diák, ma elismert szobrász segítségével idézzük fel.

A felkérésünkre róla nyilatkozó Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész Kosztándi Jenőnek és feleségének Katalinnak tulajdonítja a képzőművészet kézdivásárhelyi meghonosítását. Ez ugyanis festőként és nagyhatású tanárként végzett áldásos tevékenységük eredménye volt. Amint megjegyezte, „Kosztándi Jenő már a szocreál körülményei között is kísérletező alkatnak bizonyult.” Festészetébe fordulatot pedig az 1964 augusztusában megrendezett Brassói Tartományi Képzőművészeti Kiállítás hozott. Az Oneşti felé címet viselő olajfestményével ugyanis az erdélyi festészetben „eladdig talán csak a nagybányai neósok és Mattis-Teutsch Jánosra visszavezethető, a modernitást tudatosan felvállaló, ráadásul eredetinek mondható hanggal sikerült megszólalnia.”

A legizgalmasabb időszak azonban az 1968–69-es volt a Kosztándi életpályáján, hiszen „ekkor állította ki absztrakt és absztrakcióval kacérkodó autonóm festői kísérleteit.” Ezek a Múlt árnyai és Kompozíció II. című, a bukaresti Dalles-teremben 1969 márciusában bemutatott festményei. Erre az országos Arta folyóirat is felfigyelt olyannyira, hogy 1969/3. számának a címlapján közölte a kiállítást a maga építészeti környezetében bemutató fotót.
Vécsi értékelése szerint „a rendszerváltozás politikai értelemben is felszabadulást hozott a művész életébe, mert egy csapásra lehetősége nyílt politikai, nemzeti, vallási hovatartozását kinyilatkoztatnia.” Így nem véletlen, hogy a kézdivásárhelyi múzeumnak az ezredfordulót Március Idusa a Millennium Évében címmel köszöntő nagyszabású kiállítására az alkalomra készített képekkel nevezett be. A magyar nemzeti színeket „a maguk zászlószerű élénkségében megjelenítő, centrális kompozíciójú olajfestmények” egyikének az Óda, a másiknak pedig a Kokárda címet adta.
Vargha Mihály szobrászművész meghatottsággal telített hálával emlékezik a Kosztándi házaspárra, kiknek a szerepét és alakját meggyőződése szerint nem lehet egymástól elválasztani, és akiknek „nemcsak a hivatását, de talán a világnézetét is köszönheti.” És valószínű, hogy igaza van, hiszen gyermekkorában, 1972-ben került a kezük alá a kézdivásárhelyi rajziskolába. Ők voltak azok, akik bevezették a színek, formák és vonalak világába, ami elvarázsolta, és megszabta további lépteinek az irányát.
Az őt ért élmények hatására pedig életre szóló barátságot kötött velük, amelynek „egyetlen fontos komponense volt: a tanár. Az a tanár, aki logikusan, következetesen, módszeresen magyaráz, de mondandóját mindig humorral és kreativitással fűszerezi. És az oktató, aki a tananyagot maga is gyakorolja: mi, kisdiákok az órákon átadott tudást rögtön láttuk testet ölteni a Jenő bácsi vásznain és a Katica néni akvarellpapírjain, szénrajzain.”

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2020. május 26., 9:57
    ÉRTÉKELÉS: 10

    A Kosztándi festö házaspárnak az emlékét a szivünkben örizzük. Nagyon sokat kaptunk tölük, mint diákok, mint késöbb már felnöttek. Egykori szomszédja.

  • User
    Dátum: 2020. május 26., 14:42
    ÉRTÉKELÉS: 0

    Jenö bácsi édesanyám (a kézdialmási Papp Viola) unokatestvére, így nekem unokabátyám volt. Pár éve még meglátogattam Kézdivásárhelyen, láthattam az állandó kiállítását és a festömühelyében is találkoztunk. 2005-ben Budapesten is volt kiállítása, ahol szintén találkozhattunk vele.
    Isten nyugosztalja, emlékezetünkben ill. a töle kapott festményében él tovább!

    Vass Gyula
    (https://www.facebook.com/gyula.vass.5203)