Hol húzód(hat)tak régen Székelyföld határai?

Ha vasárnap este valaki az űrből lefényképezné a Székelyföld határait megvilágítani hivatott őrtüzek által kirajzolt területet, nagyon kusza valamit kapna eredményül. Egyrészt azért, mert az autonómia lángjai közel sem az eredeti határvonalon lobbannak fel, másrészt idén például Gyergyószék ki is marad az akcióból. Pedig éppen az északi részeken esnénk leginkább gondolkodóba, ha a régi határvonalon szeretnénk haladni! Az olvasót most megkíséreljük itt végigkalauzolni – a keleti és a déli részeket egy későbbi alkalomra hagyva.

A történelmi Székelyföld határai messze nem esnek egybe az 1940. évi 2. bécsi döntés értelmében meghúzott keleti, dél-keleti országhatárral, de még a megyerendszer 1876-os erdélyi általánosításakor fennálló történelmi székely székek összterületével sem. Főleg azért nem, mert a korábbi királyi, fejedelmi területosztogatások, közigazgatási átszervezések és nem utolsó sorban a moldvaiak önkényes területfoglalásai révén a „székelyek országa” mondhatni folyamatosan változott, többnyire csökkent.

Azt a kérdést is nehéz pontosan megválaszolni, hogy eredetileg mettől meddig terjedhetett a székelyek lakta országrész – és most tekintsünk el a vármegyei betagolódásoktól –, hiszen sem a korabeli, sem az újabb kiadású Székelyföld-térképek nem nyújtanak ehhez egyértelmű támpontokat, de még a vonatkozó szakirodalom sem. Például Kállay Ferenc 1829-ben azt a földet tekintette a székelyekének, „mely Erdély napkeleti részén elnyúlik napnyugotról napkeletre, vagy is a Nyárád s Maros öszve szakadásától kezdve a csíki Gyimesi passusig. Északról Délre vagy is a Gyergyószéki Piritskehavastól Bodzáig egyaránt csak nem 15 német mértföld, hozzá nem értve aranyas széket…” Ez nyilván nem egy pontos meghatározás, hiszen ha a Gyergyószentmiklós fölötti, 1545 m magas Pricske-tető lett volna Székelyföld északi határa, Gyergyószék jelentős része kimaradt volna belőle.

Orbán Balázs „a Bélboron túli határszélt képező Dragojicsa-patak”-nál (Drăgoiasa) jelölte meg az északi határt; vélhetően arra pontra gondolt, ahol ez a patak beleömlik a Besztercei-havasokat kettészelő Fekete-vízbe, innentől kelet felé ugyanis ez képezte a régi Magyarország és egyben Székelyföld északi határát, egészen a Keresztes-patak beömléséig. Innen a határ a Keresztes-patak mentén dél-kelet felé vette az irányt, neki a Kis–Ciblesnek, és a Keleti–Kárpátok fő gerincének élét követte tovább egészen a Tölgyesi-szorosig, pontosabban a Veresszakáll-pataknak a Kis–Besztercébe való beömléséig.

A Besztecei-havasok két Cibles-csúcsát szokás Széplesként is emlegetni, és szebben is hangzik. Az ezekkel nem összetévesztendő, a Gutin-hegység és a Radnai-havasok között emelkedő Cibles-hegység nevének elemzésekor Plihál Katalin viszont arra a következetésre jutott a Széplesek-e a Ciblesek? című tanulmányában (Geodézia és Kartográfia, 2017/1.), hogy ez a megnevezés csak az 1940-es évektől használatos. Tőle tudjuk, hogy „a Szamos mente térségében élő magyar emberek számára a hegység neve egészen akár a 17. század végéig Hagymás volt, csak a későbbi készítésű Erdély-térképeken váltott át a Hagymás véglegesen Ciblesre, mivel a párhuzamos névadás lehetőségét az akkori térképészek nem használták ki. Az elnevezés mögött növénynév van, azt gyanítjuk, a névadó a medvehagyma lehetett.”

Sokan úgy tudják, hogy a Kis–Cibles képezi Székelyföld északi határát (Vofkori László is a „Kis–Szépes és a háromszéki Dobókő” közé szorította be a területet), de mint látjuk, az kissé fennebb húzódott, legészakabbra eső hegyének a Nagy–Mogyorós (1445) tekintendő, sőt a Păltiniș- (Juharos-) hágó, ahonnan a Drăgoiasa ered, még ennél is északabbra található jó 5 km-rel. Egy másik toposz (a Hazajárók-sorozatban is így hallhattuk) szerint a Kis–Cibles „alatti Keresztes-nyak Erdély történelmi határának végpontja, pontosan itt találkozik Erdély, Moldva és Bukovina hármas határa.” Nem. Itt csak az 1968-as adminisztrációs átszervezéskor létrehozott három mai megye –Hargita, Suceava és Neamț – „ér össze”. Innen jóval nyugatabbra, a Kelemen-havasokban található Veres-kő sziklacsoportnál (1620–1670 m) jelezte egy másfél méter magas, háromoldalú kőpiramis Magyarország, Bukovina (akkor Ausztria) és Románia találkozási pontját. Ezt nevezték kezdő határnak vagy capitalisnak, 1887 után mindig innen kezdték a határjelek elhelyezését.

A revindikált havasok is Székelyföld részei

Orbán Balázs nem véletlenül „tolta ki” Székelyföld határát a Bélbor fölötti erdőségekig, hiszen ezek a Csíki Magánjavak és így értelemszerűen a székelyek tulajdonát képezték, képezik, még ha jelenleg is kell pereskedni értük. Olyan havasokról van szó, amelyekre a moldvaiak fokozatosan tették rá a kezüket a 17. század második felében, a 18. század elején, kihasználva az Erdélyben uralkodó politikai zűrzavart, az államhatalom meggyengülését. Főleg a Besztercei-, Csíki- és Háromszéki-havasok, a Tarkő- és Hagymás-hegység térségéből kaparintottak meg erdőket, legelőket maguknak (de nem csak a moldvaiak, hiszen a Barcaságban, Fogaras és Hunyad vidékén is tudunk önkényes területfoglalásokról).

„A románok ősei a moldovai Keleti-Kárpátokon vonultak nyájaikkal a Kelemen-havasokra. A XIX. sz.-ig Csík-Gyergyó és Kászonban községet nem alkottak, hanem csak néhány házuk, tanyájuk volt. 1839-ben Tölgyes, Bélbor Dandui, Holló, Békás községek még nem léteztek, az a terület, ahol ezek a községek 1840 után felépültek, a székely községek tulajdonai voltak s a települők e községekkel quasi úrbéres viszonyba jutottak” – állapította meg Csík-, Gyergyó- és Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című művében (1938) dr. Endes Miklós.

A székelyek ezeket a területeket „revindikálták”, azaz követelték vissza, és az 1769-es határkiigazítás révén ez jórészt sikerült is: II. József császár a nem sokkal korábban megalakult székely határőrezredeknek adta át költségeik fedezésére. Amikor 1851-ben I. Ferenc József elrendelte a határőrezredek feloszlatását, a „revindikált havasokat” a kincstár bekebelezte, ám az 1867-es kiegyezést követően visszakerültek jogos tulajdonosaik kezébe, egy részükből alakult meg az 1914-ben már több mint 100 millió korona értékű vagyonnal bíró Csíki Magánjavak, mint közbirtokossági forma – hogy aztán a kommunista halatom ismét elkobozza.

A Besztercei-havasokban a következők képezték a Csíki Magánjavak tulajdonát: Komárnyik (Bástya), Veres-kő, Kis–Cibles, Nagy–Cibles, Kárlátó, Vám-kút (Vámán), Magyarós, Feketevíz és Drăgoiasa. A Bástyát és a Veres-kőt leszámítva (nem összetévesztendő a Kelemen-havasok azonos nevű sziklacsoportjával) ezek a mind a Kárpátok fő gerincvonalán fekszenek, ami jól kivehető természetes határt képezett, és amit nyáron érdemes gyalog bejárni.

A Besztercei-havasok főgerincét a megannyi mellette felsorakoztatható érv mellett azért is érdemes gyalog végigjárni, mert e sorok írója pár barátjával terepjáróval tette meg, és a Nagy–Cibles és a Kárlátó (Harlagii) között egyes helyeken csak azért nem fordult vissza, mert a keskeny ösvény ezt nem tette lehetővé. Mi Borcáról indultunk, ahol a falu végén sorompó zárta el az utat, de az előre még minisztériumi engedély felmutatását követelő erdész végül egy palack borért felnyitotta. A Keresztes-nyeregbe (1511 m) viszonylag könnyen fel lehet jutni (és érdemes észak felé egy kitérőt tenni az 1859 méter magas Nagy–Budákra), ahonnan már Székelyföld északi határát követhetjük egészen a Nagy–Magyarósig. Vagy ameddig engedik a terepviszonyok…

A Magyaróstól a Rekettyés-tetőig

Ha ugyanezt a „természetes határt” nyugat felé követjük, légvonalban kb. 15 km-re ott találjuk a Kelemen-havasok egyik legmagasabb csúcsát, a Rekettyés-tetőt (2021 m). Nevezik Reketye-, Rakottyás- vagy Retyicás-csúcsnak is, az 1940–1944 között készült leírásokban és térképeken Csáky-csúcs néven szerepel a 2. bécsi döntés előkészítésében hatékonyan munkálkodó Csáky István magyar külügyminiszter iránti tisztelet jeléül. Az említett „természetes határból” kiindulva a logika azt diktálná, hogy Székelyföld is eddig „nyújtózkodjék” (az 1968-as megyésítéskor Hargita megyéhez is került!), ám ennek sem a régi térképeken, sem a szakirodalomban nem találni nyomát, több helyen ki is hangsúlyozzák, hogy nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz. És ugyanezt tartják Maroshévízről is.

A wikiwand Székelyföld-szócikke szerint Maroshévíz „csak időszakosan volt Székelyföld része”, és hogy a tőle északnyugatra magasló, és Kelemen-havasok legmagasabb csúcsának számító Rekettyés „Hargita megyében van, a jelenlegi értelemben vett Székelyföld területén, de nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz.” Ez áll többek között Hargita Megye Tanácsának hivatalos honlapján is (hargita.ro). Vitos Mózesnél azt találjuk, hogy „Topliczától keletre a Székpatak nagyhídján van a Maros–Torda és Csíkmegye érintkezési határpontja” (Csíkmegyei füzetek…, 1894), és dr. Endes Miklós is úgy tartotta, „a Gyergyóditrótól Szászrégenig terjedő rész nem is tartozott a Székelyföldhöz, hanem a régi Torda vármegyéhez.” Elekes Tibor egyik Székelyföld- vagy Gyergyószék-térképén sem „esik” Maroshévíz Székelyföldre.

Hová tartozott Maroshévíz?

Ezzel szemben például a Kelemen-havasokat „Székelyföldnek áthathatlan északi védfala”-ként (!) aposztrofáló Orbán Balázs úgy tudta, Maroshévíz „régen Gyergyóhoz tartozott, azt földrajzi fekvése mellett »Gyergyó« előneve is bizonyítja, mert az újabb időben használni kezdett »Oláh-Toplicza« elnevezés teljesen újabb találmány, régibb térképek és okmányokban mindenütt »Gyergyó-Toplicza« néven találjuk fel.” Sőt, nem csak Maroshévíz, „de Mesterháza is le egész az Ilváig Székelyföldhöz tartozott, de sok rabló tanyázván ottan, a székelyek üldözni, irtani kezdették, miért azok több hatalmas úr pártolása alá adván magukat, ezen e védelmük alá vett területet elszakították Gyergyótól.”

A jegyzeteiben is találunk erre vonatkozó utalást – ezeket a Charta Kiadó adta ki 2006-ba Sepsiszentgyörgyön Kiegészítések A Székelyföld leírásához címmel. Íme: „Mert habár Toplica későbben, s nevezetesen a 17. században Torda megyéhez csatoltatott is, azelőtt Gyergyóhoz tartozott, s így csak jogszerű visszakebelezést követtek itt el. Hogy mikor szakíttatott el Toplica Gyergyótól, arra útmutatást nyújt egy 1655-i határjárási és jogszabályozási okmány…” Az okmány részletezésével most nem untatjuk az olvasót, csak a lényegre szorítkozunk: Orbán Balázs Maroshévízt Székelyföld részének tekintette.

És nemcsak ő! „Régen Toplica (Maroshévíz) is Gyergyóhoz tartozott” – olvashatjuk Kölönte Béla Gyergyó története című munkájában (1910). Ez áll Beier Sándor A Gyergyói-medence gazdasági fejlesztésének kérdései című, 1943-as dolgozatában („régebben Maroshévíz közigazgatási szempontból is Gyergyóhoz tartozott, de később Maros–Torda megyéhez csatolták”), de ugyanezt bizonygatja újabban Czirják Károly maroshévízi helytörténész is. A korabeli és újabb kori földabroszokon azonban általában Székelyföld határán kívül tüntetik fel.

Térjünk vissza még egy pillanatra Orbán Balázshoz. Ha igaza van, és tényleg az Ilva-patak mentén húzódott a régi határ, akkor a forrásától keletre eső Rekettyés-tető (valamint az 1768 m magas Drágás-tető) is hozzánk tartozott, és vele együtt az alatta lévő vulkanikus kőzet üregében kialakult, Orbán által Puturoászaként emlegetett Jézer-tavat (Bánffy-tengerszemet) is lehetne székelyföldi természeti különlegesnek tekinteni! Tegyük hozzá gyorsan, hogy Orbán csak hallomás alapján („a hagyomány azt tartja”) említette meg az Ilva-patakot mint lehetséges határt. Ez önmagában még nem lenne ördögtől való, hiszen az országhatárokat is csak a 18. századtól kezdték úgy-ahogy jelölni, addig – és még utána huzamos ideig – a határőrfalvak lakóinak helyismertére hagyatkozva tudták csak megállapítani, ha szükségesnek mutatkozott. Ám amíg meggyőzőbb érveket nem tudunk felsorakoztatni, a Rekettyés-tetőt egyelőre talán ne „vindikáljuk” magunknak.

Határvadászok a Cserbükkön

Egy kicsit még időzzünk el Gyergyószék nyugati, illetve Marosszék északi határánál. Józsa András a Hazanéző folyóirat 2004. évi 1. számában részletesen foglalkozott a 24.332 hold területű Székhavasa (ma használatos nevén Mező-havas) határaival. Ez azért fontos számunkra, mert Marosszék erdejének számított (korábban királyi uradalom lehetett), azaz elvileg szabadon használhatta a szék minden lakója, legalábbis az 1560-as évekig; a neve is erre utal. Ennek – és egyben az egész Görgényi-havasok – legmagasabb csúcsa az 1706 (egyes térképeken 1707) méter magas Nagy–Mező-havas.

Székelyföldhöz tartozik? Igen, hiszen Józsa megállapítása szerint természetes határt jelentett a Székhavasa és a görgényi uradalmi erdők között. „Az 1639-es határkijárásban Közbérc, Vármező Pallós pataka, Vágó pataka, Keresztes bérc, Kaca útja, míg az 1674-es határleírásban a Répás bérce, Görgényi havasbérc külső helynevek szerepelnek, ami alapján a Székhavas északi határát a Mezőhavast a mai Vármezővel összekötő élre valószínűsíthetjük.”

Ebből, no meg a Görgényi-havasok vízválasztó gerince diktálta logikából kiindulva a Ferenczi láza (1627), a Tatár-kő (1689), az Öreg–havas-tető (1634) és a Fancsal-tető (1684) is Székelyföld része (lehetne), bár utóbbi nem esik a mai Hargita megyébe. A szekelyfold.terkepek.net oldalon találtam is egy olyan térképet, amelyen éppen ezek mentén van meghúzva Székelyföld határa – el egészen a Rekettyés-csúcsig! Sőt, attól északnyugatabbra is, az Orbán Balázs által említett Drăgoiasa-patakig, közben érintve a 2000 méter fölé emelkedő Cserbükköt (Călimanu Cerbului), ahol 1940 és 1944 között magyar határvadászok álltak a strázsán. A barakkjuknak ma már nyomát sem találni, de innen ereszkedik be Gura Haitii felé egy gyors folyású patakocska, amely a Határ nevet viseli…