Felhívás!

Harcban a vidékiességgel

Harcban a vidékiességgel Kultúra

Nem akárki, Móricz Zsigmond jelentette ki élete végén, nyolcvan évvel ezelőtt, hogy Tolnai Lajosnál jobb írópéldaképet nem ismer. Íróelődjét úgy idézte mint „nagyjaink egyik legnagyobbikát mindazok között, akik valaha tollat vettek kezükbe hivatásukul”.

Tehetett volna-e másként, mint hogy tollat vegyen a kezébe az, akinek Arany János volt a tanára? Tolnai Lajos (1837–1902) a Petőfi–Arany és az Ady–Móricz által fémjelzett írói nemzedékek közötti félszázad megkerülhetetlen s folyton viták és csatározások kereszttüzében álló alkotója volt. Regényes önéletrajzának címe, A sötét világ (1894) olyan világérzékelésre és -szemléletre vall, amely esetében egy elveiből nem engedő, konok és pereskedő személyiségből fakadt, ugyanakkor sok tekintetben hiteles minősítése a 19. század második felét felölelő magyar köz- és irodalmi életnek. Tolnai a „sötétlátásúak” (Halász Gábor) közül való, aki tehát nemcsak Marosvásárhelyt, de a kiegyezés utáni Budapestet is sötét világként érzékelte és örökítette meg.

A kiváló felkészültségű és szónoki tehetséggel megáldott Tolnait lelkésznek hívta meg a marosvásárhelyi református egyházközség, és tizenhat évi (1868–1884) szolgálata alatt a helyi és erdélyi irodalmi életnek cselekvő résztvevője lett. Ő kezdeményezte a Kemény Zsigmond Társaság megalapítását (1876), szerkesztett folyóiratot (Erdélyi Figyelő), de eredményeket tudott felmutatni mint regény­író és az irodalom tudósa is. S mindeközben a vidékiesség minden „előnyével” szembe találta magát: hízelgéssel, kicsinyességgel, szószegéssel, kétszínűséggel, korlátoltsággal, szakmai irigységgel, bosszúállással. Időről időre konfliktusba került hivatásukhoz méltatlan, kufár, nyerészkedő, intrikus lelkésztársakkal. Többen hamis vádakat koholtak ellene, s perbe keveredett egyházával is. Harcolt a magán- és közélet erkölcsi tisztaságáért, s így a folyamatosan ellene folytatott hajsza, a minden szinten fellelhető „jótevői” miatt egy adott ponton el kellett hagynia papi szolgálatának helyszínét.

Annak idején a pályakezdő Tolnai elbeszéléseiről Arany is elismerőleg nyilatkozott, biztatását irányadónak tekintette a maga számára. Arany lapjában is közölt kezdetben, de míg a fővárostól távol élt, az irodalom intézményei és fórumai átrendeződtek, megerősödtek a konzervatívok állásai, s a visszatérő Tolnai előtt a kapuk bezárultak. Nem egy országos nagy lap és szerkesztője elzárkózott írásai közlésétől, s az egyetemi magántanári állást megtagadták tőle. A kapu be van csukva – mondták neki illetékes helyen. A fővárosban is egy sötét világgal szembesült…

Csoda-e, ha lesújtó tapasztalatait epébe mártott tollal írta meg!? A szatirikus ábrázoláshoz folyamodott a közéletben tapasztaltak megjelenítésében. Ugyanakkor látta és nem hallgatta el az irodalmi élet s az akadémiai körök személyi összefonódásait és visszásságait. Egyik kulcsfigura például a Kisfaludy Társaság elnöke, a pesti egyetem tanára, az akadémia nyelv- és széptudományi osztályának titkára, lapszerkesztő, másikuk meg ugyanazon írói társaság alelnöke, a pesti egyetem magántanára, az akadémia osztályelnöke és püspök… Közös volt bennük a vaskalaposság, az irodalmi újítástól való elzárkózás, a fiatal nemzedék elutasítása.

Érdekszövetségek alakultak tehát a fővárosban is, s ezek hangadóiról Tolnai maró gúnnyal beszélt. Gyulai Pál úgy jelenik meg, mint „Arany János nagy magasztalója és saját bámulója”, mint „a nagy kisember”, mint „kis, sötét, szürke alak”, mint „harmadrendű poéta és közepes elbeszélő”, aki „nagyra becsülte a munka díját”.

Aki a maga részéről elutasította a tolakodást, s azt tartotta, hogy „az irodalom szabad szellemének meghalnia … nem is lehet soha”, az nyilván, hogy élesen fogalmazott saját kora irodalmi életéről: „Kis írók, kapaszkodók, lármázók – atyafiak, sógorok, vők, unokák, érdektársak.”

Tolnai bizonyára a saját maga számára tisztázta elveit, de amit megfogalmazott egykor, magáénak vallhatja a mindenkori magyar író: „míg a magyar író előtt a magyar élet lesz a költészet inspirálója; míg kerüli a vásárt, a cégéres ünnepeltetéseket, melyekben több a szemérmet sértő, mint a lelket emelő (…), míg a magyar író azt tartja egyetlen büszkeségének, ha nyelve tisztaságát épen adhatja át utódainak (…): addig, ha hírrel, ha hír nélkül, számot tarthat nemzete szeretetére, méltánylására.”

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.