Meghasonulva

Nem drukkolok egyik félnek sem, de szánalmas látni, amint államelnök és kormány Tom és Jerry-féle kergetőzésben élik fel energiájukat, és mint a rajzfilmben, nyertes soha nincs, viszont a környezetük a groteszk bunyó után romokban hever. És persze tudjuk, alig várják a következő alkalmat, hogy elölről kezdjék. A külföldi befektetők csak bámulnak, az okosabbak odébbállnak, mert hát marakodó kutyák között könnyen rojtossá válhat a nadrágod.

Komolyra fordítva a dolgot: egy magát 98 százalékban kereszténynek valló országban nem lenne jobb megszívlelni a krisztusi figyelmeztetést: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul” – Máté 12:25. De ha nem is pusztul el egyik napról a másikra, milyen élet az, amikor egy házban kettő mardos hármat és fordítva?!

Marosvásárhelyiként átéltem, amint az ezredfordulóval a város magyar korszaka gyakorlatilag lezárult. A helyhatósági választásokon az akkori polgármester, Fodor Imre volt a jelöltünk, és nyert volna, ha a választások előtt ki nem találnak egy „független” (a józan észtől független?) második magyar pártot. Annak jelöltje – lelkipásztor!? – mindössze 797 szavazatot kapott, ami nevetségesen kevés egy nagyváros szintjén, de emiatt Fodornak 196 szavazata hiányzott a győzelemhez az első fordulóban. Így második fordulóra került sor, ahol az immár román többség a saját emberét ültette a polgármesteri székbe, és aki ma arra jár, láthatja-hallhatja a következményeket, de csak az állam nyelvén.

Ha már énekeljük a meccsen, hogy egy vérből vagyunk, vessünk egy pillantást a Felvidékre. Miután Szlovákia békésen szétvált Csehországtól, az egységes magyar érdekvédelmi szövetségnek sikerült 15, majd két cikluson át 20 képviselőt küldeni a pozsonyi törvényhozásba. Aztán a civakodásnak hála (mert sokan hálásak ezért) megjelent egy konkurens pártocska vagy kettő, és ma a magyarokat csak heten képviselik egy úgynevezett szlovák-magyar párt részeként.

Szóval a hétvégi éneklésen és időnkénti felvonuláson kívül jó lenne a mindennapokban is legalább elviselni a mellettünk élő társunkat.