Jogon belül az élet

Most kapom a hírt, a Magyar Írószövetségben bemutatnak egy új könyvet, A magyar falu poétikái címmel. Különös lehet a több poétika, ám nekem mostanában mindenről a mindenszentek meg a halottak napja hagyományrendszere jut eszembe; mindenről az a méter magas diófacsemete az ablakom előtt, az az életke figyelmeztet ujjnyi szál testével és azzal az elszántsággal, ahogy igenis megtermette idén mind a harminckét gyönyörű, sárga levelét, hogy csak úgy ragyognak bele és szemközt a közelítő télbe. Maga az élet, az áll előttem, és az is, hogy a túlvilágra átrebbenő lelkek napját a jó kelta pogány hit is számon tartotta ám. Minden esztendőben ünnepelték az előzőben elhaltak lelkét, áldozatokkal közösen – ahogyan teszik ma is sok magyar faluban ugyanezt, de mindenszentek napjára keresztelve. Halottak napja, november 2-a azoké, akik még nem üdvözültek a keresztény hit szerint, várakoznak a szentségek közé menendő lelkek között.

És állok a piciny, sárga, tán nagyapámnyi életű diófácska mellett, eszembe jut az emberi életet és annak világát rajongva s építve szerető holland filozófus, Spinoza (1632–1677). Az ő mondása, hogy a Szentírást csak önmagával lehet mérni. Teszem hozzá magamban most is, hogy az életet bizony csak az élettel. Bizonyság ez a négyarasznyi sárga arany fácska. Ez az élet mértékegysége. Spinoza úgy véli, „az államférfiak a közvélemény szerint inkább rászedik az embereket, mintsem gondoskodnának róluk… Az emberek úgy vannak megalkotva, hogy nem élhetnek valami jogközösségen kívül.”

A keresztény kultúra nem tudta, tehát nem is akarhatta elkerülni az életet, lelkeket megfontoltan számontartó hagyományokat. Hát visszük magunk is tovább, amit a kelták, szkíták és annyi pogány nép már a magáénak tartott. Tisztelet az élő s tovaröppenő lelkek iránt. Maradunk így a magunk birtokán belül, mert nem élhetünk az élet s a jog közössége nélkül. Csak így tapsikolhat egy-egy élő csemete mind a harminckét levelével, jogon belül, 365 napon.