Felhívás!

#Hírmondó25: Isten éltessen, kis otthonom!

Sokan, sokszor és sokféle hangsúllyal kérdezték már tőlem az elmúlt öt évben, miért dönt manapság bárki az újságírói szakma mellett. Hogy én az egyetemi felvételi utolsó napján miért döntöttem úgy, hogy mégsem pszichológiára, hanem újságírásra jelentkezem – még keresem a választ. Nagyon kevés tudással rendelkeztem a szakmáról, a jövőképemről, az országos politikáról, az erdélyi médiaorgánumokról. Nem volt gyermekkori álmom a sajtóban dolgozni. Írni szerettem: naplót, történeteket, verset.

De ha hiszek a sorsban, ha vallom, hogy mindannyiunknak van egy megszabott, előre megírt útja ebben a furcsa világban, akkor azt mondom, a Hírmondóhoz kellett hogy vezessen hirtelen döntésem. A laphoz, amely idősebb, mint én. Amelynek rövid híreiből olvasni tanultam hatévesen, és amelyen nagypapa a tökmagot szárította, miután végre kibetűztem a baleseti cikkeket. Aminek címlapján mosolyogtam egyszer kislányként, egy őszi sokadalomkor készített fotón. Szakmai gyakorlatot végző nebulóként kezdtem aztán, kaptam is hideget-meleget, hideget főleg Waltertől, főleg a lustaságomért. Ó, sosem felejtem el azt a hosszú levelet, ami aztán mégsem vette el a kedvem, hogy munkáért is kopogjak.

Most, hogy arról kellene írnom, miért szeretem a lapot, vagy mit jelent az életemben, az a nevetés cseng a fülemben, amelyet testvérem hallhatott tőlem egy évvel ezelőtt. Először kísért fel a szerkesztőségbe, belépve a gépek zúgásától hangos terembe csak annyit mondott: szóval itt történik a csoda. Kitört a hangos kacagás belőlem, mégis milyen csoda, hiszen mi csak dolgozunk, mindenki végzi a saját feladatát. – Hogy aztán másnap a reggelivel pakolt asztalra kerüljön a csoda – mondta. És valóban, néha tényleg csoda, hogy odakerül. Ahogyan csoda az is, hogy tanulmányaim elvégzése után nem sokkal bekerülhettem ebbe a csapatba. Csoda, hogy nem tépték ki a hajam, amikor már sokadjára kérdeztem meg egyes települések polgármesterének a nevét.

Csoda, ahogyan 25 évvel ezelőtt először nyomdába került a lap, valamint hogy azóta is töretlenül ott van a reggeli mellett.

Bartok Barbara
 (a „legfrissebb” munkatárs) 

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások