Egy tavaszfakadáskor

Nem vettük észre, hogy jövöget a tavasz. Ezért aligha lehet meg- vagy elítélni bennünket, noha oly közel állunk mi, erdélyi magyarok télen-nyáron az ítéletidőkhöz. A kicsi Boldizsárka jelezte ugyan, egy orgonaág rügyecskéjét kis ujjával simogatva, hogy Tata, ez már a tavasz legkisebb lábujjának a nyoma.

Hiszek neki, hiszen ha nem, akkor nem nő meg sem nekem, sem a jövendőnek. Akkor meg kié lenne a győztes tavasz-idő? Ezeken a reménnyel bőven meghintett földeken hogyan lelne hazát, ha nem hinnénk évezredeken, hogy miénk a végső, a békés győzelem?

Ekkora tavaszt aligha látott még ez a világ. De ilyen csodálatos eláradást sem lehet hitetlenül megérni.

Mintha a csillagokkal is egyszerre születnének az emberek idelenn. Vagy idefenn? Örömünneppel csokrozva, koronázva hatol át csókon, mindenen. És érezni a béke, a szeretet szivárványa fölött az Ígéret ki- és beteljesedését.

A valóságban a valónak örvendezni nem lehet másként, mint egy Megváltó szembesülésének önmagával, az élet tiszta tenyerén. Ki lenne, mi lenne oly aranyos erő, mely önmagát mutatva, keresztfákon gyógyult sebeit feledve dédelgetné az embertömegeket közös, boldog óráiban?

Hinnem kell a napkeleti bölcseknek épp úgy, akár a napnyugati csodavárók tiszta igazának. Mi lenne Napnyugattal, ha nem hinne rajongva az emberi élet Napkeletének? Boldizsár, a harmadik napkeleti bölcs intett idén először a mindent elárasztó, örömmel elöntő tavasznak, annak ölén pedig húsvét ünnepkörének.

A bölcsek gyülekezete időben legdúsabb, hiszen Gáspár, Menyhért és Boldizsár mellett mi magunk is hozzátartozunk, a mostani Boldizsárka 7 esztendejével, mindannyian, akik tanúi vagyunk a jóságtól, reménytől dús csodatavasz győzelmének.

Erdélyország egykori és ma is élő kincsestárában vagyon az ének, a vágy szava a szeretet rügyein. (Szerzője Alpár Géza.)

Látlak-e még fecskemadár?

Lesz-e tavasz? Lesz-e még nyár?

Ha én akkor már nem élek,

Azért nálunk rakjál fészket.