Ballada a lugasban

Olyan a tavaszutó, akár a nyárelő. Szerkezet kérdése. Zenei kompozíció. Nem? Jó, olyan, mint a csinos, pompás kiránduló vonatszerelvény. Elhúz fölötted egy mátyásmadár, kacsint is, és elindul a szerelvény a Madarasi-Hargita felé. Sosem szerettem rugdalni ösvényeken, járdákon a gesztenyét, a hullásalmát. Vajon miért alakult ez így velem, bennem?

Mindig is figyeltem nevetve, amikor egy-egy fiúcska képes volt fél parkon át rugdalni azt a valamit, ami gurult forma, labdához is hasonlított. Csak sor ne legyen. Ne lenne. Na és, tisztelt uram, miért zavarná önt, ha ötvenen állnának sorban, várakozván százezrekre? Na? Aki várakozik, annak van mit számlálnia, beosztania, család, gyermek s a többi, sőt, még sőt ebben a többi!

Zala, mint máskor is, meditált, osztotta és szorozta a történelmi igazságokból a fizetést, a nyugdíjat, kivonta a számlákat, túloldalon, már nem az utca oldalán, összeadta. A bank teljesen üres. Ihaj, csuhaj, nem kell állni, várakozni, állva aludni, miközben ott ni, a két márványkeblű hölgy vár a gépek között. Esküszöm, máskor is aranyosak. Most tételesen ki merem mondani, intenek egy hajtinccsel, egy szemmel.

– Mind a négy kezüket csókolom. Ha így tudom, hogy reggel óta rám várnak… Egek, hogy rohantam volna!

– Szusszanjon meg. – Mi ez a kriptacsend? El is szaladhatok egy… nem, két kávéért. – Istenem, mennyi mindent nem ismerek egy-egy bankból! Az emberi világ szeme előtt csak gépek, papírok. Pénz alig. Már kapcsolja is a számítógépet. Néz, na, parancsoljon, átíratni akarja lejre?

Az ördög nem alszik. Mi ez? Amit tegnapelőtt éjszaka rémálmodtam, azt élem most? Humor vagy tumor? Megviszket nyakamon a bőr a kis ezüst kereszt alatt.

– Igen. De most egy nagyobb összeget… A helyzet az, hogy Soros György átutalt kétmillió eurót, hogy befogadnék tíz ázsiai migránst. Ezt az összeget szeretném átíratni lejre…

Néz a szép nő, igenis, most az arcán tűnik föl másfél éves kicsi gyerekének minden ujjbegye. Érzem azt is, hogy az ijedtség miatt fázik a fiatal anyácska arcán a tíz pici ujjbegy. Az is lehet, nem is mosolygok már, csak dermedten maradtam, hallván a hölgy fohászát. – Jézus, Mária. Elfogadta?

Már fáj a játék. Elfogadtam-e? Lehetséges az ördögök világában, hogy elfogadtam. De ezen a világon? Ha a két döbbent szépség feltételezi rólam, hogy elfogadtam a migránsösztöndíjat kiosztásra, akkor nekem itt végem.

– Bocsásson meg, csak játszottam. Hogy is juthatott eszembe. Egyáltalán nem foglalkoztam ilyesmivel, jövet. Csak azt a kis összeget, amit szoktam kapni… Én ösztöndíjnak szoktam nevezni, igen, emlékszik, néha mondtam, hogy az ösztöndíjamat…

Hű, de megijedtem, egek! Két lehetőség van: vagy romlik a humorom, vagy nem is volt, eltűnt. És most várhatom a következő találkozásunkat, mit fognak mondani ezek a hölgyek, akik igazán…

A kis társaságunk már együtt. Talán azért késtem, mert bújtam a világ szeme elől. Kelemen is itt, Zsoci Zsolt, minden rendben, leülök, mintha mi se történt volna. Mintha mise. Hány mise kelletik, hogy letörölném magam. Sakk, kártya a lugasban, minden a helyén, pohár borok, derű, visszakaptam az emberi haladásba meg az időjárásba vetett bizalmam. – Mukkanj már, százados. Mi az új, mármint a ság?

A kártyalapok mögül szólok. – Kaptam egy nagyobb összeget az OTP sávján Sorostól. Kétmillió. – Öten úgy 350 évet tartunk nyílván, meg se rebbennek sakk, kártya mögött, fölött, csak a szemek sarka. Úgy öt perc múlva Zsolt szólal: – Nem is látszik rajtad. –Mi, kérdeztem. Hát az, hogy ennyire beteg vagy. Kelemen nyugtatta, az italtól van nekem ez, múló látomás.

Ha ki elfogadná, azt mi ülni nem látnánk sose. – A gazdászunk, a pénzember Dénes szólt, hogy igenis látni akarjuk ülve, odabenn, jó mélyen. Ahogy a nóta, hogy aszongya, rácsos kapu, rácsos ablak, rácsos minden rajta…

Zala egy ászt vágott a lapokra, mondván, mintha most érkezett volna aduval a szerencse végre. – Neved ki diccsel ejtené, nem él oly velszi báb! – Estefelé az égen varjak, mintha mi se történt volna.