Felhívás!

Lesz magyar jövő!

Lesz magyar jövő! Kultúra

Czegő Zoltán költő, író és publicista immár 55 esztendeje ébreszti, bátorítja, védelmezi a kimondott, valamint írott szó erejével kifosztott és megalázott székely népét, magyar nemzetét. Teszi ezt konokan, csak azért is rátartisággal, a minket elnyomó hatalom pribékjeinek múltbéli fenyegetései és jelenlegi cselszövései ellenére.

Életének 83. fordulóján a vele ez alkalomból folytatott beszélgetésünk tömörített változatával tisztelgünk lapunk 1938. június 18-án született főmunkatársa előtt.

– Ön 1938-ban jött a világra. Milyen idők jártak akkor Székelyföldön?

– Bukarestben jöttem a világra és rajtam kívül még két testvérem a család kilenc gyermeke közül, a szüleim ugyanis ott vállaltak munkát, ismerkedtek meg és házasodtak össze egymással. Ez viszont nem határozza meg a hovatartozásomat, hiszen édesanyám máréfalvi, apám gidófalvi székely volt. Akkoriban nagyon sok székely kereste megélhetését a román fővárosban, ahol nagy hiány volt mesteremberekből és iparosokból. A székely szolgálóleányok pedig, aminek jó anyám is elszegődött, szintén keresettek voltak. Hogy milyen idők jártak? Európa és a „hozzá tartozó más földrészek” ekkor már fel voltak készülve a II. világháború kirobbantására.

– Hol és hogyan vészelték át a második világégést?

– Miután harmadikként én is megszülettem, hazaköltöztek Máréfalvára, így az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) itt érte őket, amint a német csapatok ki- és az orosz csapatok bevonulása is. Itthon éltük túl tehát a háború, illetve azt követően a szovjet típusú kommunizmust fasizmussal ötvöző új rendszer okozta mély nyomort és rettenetes szegénységet, amit verssel vagy regénnyel sem lehet megfelelően érzékeltetni. Megtapasztaltuk, hogy miként lehet kirabolni még egy végsőkig leszegényedett országot. A prédára éhes „felszabadító” szovjet csapatokkal ugyanis a hont, hazát, birtokot, pénzt követelő román hadsereg is érkezett. Cudarul éheztünk hosszú éveken át.

– Miként sikerült az egyetemet elvégezni?

– A Székely Mikó Kollégiumban (azokban az években 1-es Számú Fiú Középiskola) sikeresen letett érettségi vizsga után (1955) apám hallani sem akart a további tanulásról, de édesanyám támogatta ebbéli törekvésemet. Az első felvételi vizsgán azonban nem jutottam be az akkor még Bolyai Tudományegyetemre. Két év múlva viszont igen, és a Kolozsváron élő anyai nagynéném segítségéből, valamint a szünidőkben két kezűleg megkeresett pénzen élve a bölcsészkaron lélektan–pedagógia–magyar tanári képesítést nyertem. A testi munka nem esett nehezemre, mert apu mellett már a középiskolai vakációk idején, majd az érettségit követően is dolgoznom kellett.

– Az oklevél megszerzése után 1968-ig Korondon és Sepsibükszádon tanított, 1968-ban a Megyei Tükör nevet viselő heti, majd napilap munkatársa lett, ahonnan 1983-ban eltávolították. Mi volt ennek az oka?

– Nem voltam hajlandó a mindenható és mindenekfölött álló Román Kommunista Párt (RKP) szája íze szerint írni, beszélni és megnyilatkozni, ezért meg akartak szabadulni tőlem. Hivatalosan viszont az egyik testvérem disszidálásával indokolták.

– Többszöri sikertelen próbálkozás után 1988-ban turistaútlevéllel végre Magyarországra távozhatott, ahol politikai menedékjogot kért és kapott. Mi kényszerítette erre a lépésre?

– A laptól történt kirúgásomat követően a kommunista párt kebelén hizlalt és a butaság szobrai által vezetett Megyei Művelődési Bizottsághoz helyeztek, ahol a semmittevés volt a legfőbb erény. Öt év tengődés után éreztem, hogy betelt a pohár, nem bírom tovább. Annál is inkább, hogy külföldre még társas kirándulással sem engedtek.

– Költő, újság- és közíró, illetve szerkesztőként egyaránt eredményes és sikerekben gazdag időszakkal a háta mögött 2010-ben hazatért a Székelyföldre. Miért tette?  

– A Gyurcsány-korszakban végképp kiderült, hogy az itthoni szomorú rabságból egy mostoha anyaországba kerültem, ahol az engem ért alaptalan vádak miatt még a közlési jogomat is megvonták.

– A nyugatról Magyarországra és Erdélybe is begyűrűző tudatlúgozó és lélekfertőző szellemi irányzatok fényében otthon és itthon milyennek látja a magyar jövőt? Lesz-e egyáltalán?

– Az időt, amit élünk, be kell töltenünk, mert az a miénk és csak magunk mocskolhatjuk be, de ne feledjük, hogy nem csak velünk, hanem nélkülünk is telik. Éppen ezért úgy kell élni a nekünk kiszabott éveket, hogy hasznára váljunk a nemzetünknek, nemzeti közösségünknek. Hinni kell, és újból jó keresztényekké válni, és ekképp cselekedni. Hinni Istenben, önmagunkban, a magyar nemzet erejében, életkedvében, megerősödésében, és akkor lesz magyar jövő.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások