Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Az aradi vértanúk gyóntatója

Az aradi vértanúk gyóntatója Kultúra

1849. október 6-a az elmúlt egy és háromnegyed évszázad folyamán mélyen beívódott a nemzet tudatába, valószínűleg nincs olyan magyar ember, aki legalább egynek-kettőnek a nevét ne tudná kapásból felidézni az aradi tizenhárom vértanú közül. Az viszont kevésbé közismert, hogy egyik utolsó gyóntatójuk korábban Székelyföldön, egészen pontosan Kézdivásárhelyen tanított és lelkészkedett.

Az Aradon kivégzett tizenhárom honvéd főtiszt közül a tíz katolikus vallásút négy minorita páter, Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Winkler Brúnó és Sujánszky Euszták gyóntatta a halálukat megelőzően, később leveleiket, üzeneteiket is ők közvetítették családtagjaik számára. Utóbbi 1839 és 1841 között Kézdivásárhelyen szolgált, innen került Nagyenyedre, Nyírbátorba és majd Aradra, ahol többek között a kolostor Historia Domusába is megörökítette október 5-e és 6-a tragikus eseményeit.

Az evangélikus gróf Leiningen-Westerburg Károly, a református Dessewffy Arisztid, illetve a görögkeleti vallású Damjanich János mellé Baló Béni református lelkészt, illetve Vasile Sombati pópát rendelte ki a hatalom Biró Imre birtokos zsigmondházi kaszálójára, ahová a kilenc bitófát felállították. Sombatit tulajdonképpen fölöslegesen, mert október 6-a hajnalán a korábban Poeltenberg Ernőt és Aulich Lajost meggyóntató Sujánszky Euszták a szerb származású, csatát sosem vesztő tábornokot befogadta a katolikus egyház kebelébe. Magyarként, katolikusként kívánt meghalni, a pópát – miután felrótta neki a szerbek által a magyarok ellen elkövetett bűnöket – elzavarta magától.

A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban 2010-ben leplezték le Vetró András szobrászművész Sujánszky Eusztákot ábrázoló domborművét (fotó: Székely Hírmondó-archív)

Fél öt felé ígéretéhez híven Sujánszky minorita atya is meglátogatta Damjanichot. Mikor belépett, Damjanich ágyában feküdt, és egy könyvet olvasott. Szívélyesen kezet szorított a lelkésszel és a brünni hóhért, valamint az őröket kiparancsolta a szobából. Ezután barátságos beszélgetést kezdett a rokonszenves páterrel…

Mikor pedig Sujánszky atya el akart távozni, hogy visszatérjen Pöltenberghez és Aulichhoz, Damjanich így szólt:

– Főtisztelendő barátom! Ön tán nem is tudja, ki vagyok? Én rác vagyok vallásomra nézve, de mint rác meghalni nem akarok. Áldjon meg engem! Azt is tudom, hogy ön engemet addig meg nem áldhat, míg én meg nem gyónom bűneimet. Tehát hallgasson meg!

„És a nagy férfiú – írja Sujánszky – meggyónt, röviden a hitvallást letette, és midőn kérelmének engedve, őt feloldozám, kezeimet fejére tétette, és azokat saját kezeivel fejére szorítván, egész imám alatt ott tartotta. Miután ez is megtörtént, így szóla:

– Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által lettem megáldva.

Azután fölemelkedve ágyából, így szólott:

– Mielőtt eltávoznék, főtisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem!

– Hogy utálnám a hősök leghősebbikét! – kiálték föl megindultan, s mi majd öt percig egymás nyakába borulva könnyezénk.”

Fél öt volt. Damjanich elköltötte utolsó reggelijét, egy pohár kávét. Az udvaron ezalatt kivonult az egész helyőrség; tompa dobpergés, zűrzavaros hangok hallatszottak, a segédtisztek kiadták a parancsokat. A hajnal derengett; kelet felől piroslott a felkelő nap. A hűvös hajnali szellő megrázta a fák pusztuló koronáit, s sejtelmesen susogtak a hulló levelek…

Hamvay Ödön: Damjanich János élete története és szemelvények nejéhez intézett leveleiből (Budapest, 1904)

Páter Sujánszky Euszták 1811-ben, kisnemesi családban született Gyöngyösön, tanulmányait Egerben folytatta, 1828-ban lépett be a minorita rendbe, 1834-ben szentelték pappá. Gimnáziumokban is tanított, előbb Nagybányán, aztán Lugoson, Kézdivásárhelyen és végül Aradon, ahol 1856 és 1858, majd 1864 és 1865 között az igazgatói és a házfőnöki tisztséget is viselte. 1867-ben, az első szabad október 6-án az aradi gyászmisét ugyancsak ő celebrálta.

A hatóságok sokat zaklatták, hogy kiszedjék belőle a magyar szent korona hollétére vonatkozó, a tábornokoktól esetlegesen hallott információkat, de a gyónási titkot mindvégig megőrizte. A Szemere Bertalan által elásatott koronát ettől függetlenül megtalálták 1853. szeptember 8-án Orsova mellett, Sujánszky Euszták pedig a bodrogközi, ma Szlovákiához tartozó Imregen húzta meg magát, és 1875 decemberében itt adta vissza lelkét Teremtőjének.

Sujánszky Euszták sírja az imregi temetőben (Fotó: Székely Hírmondó-archív)

A világosi fegyverletételt követő megtorlás során mintegy 500 halálos ítélet született, ebből körülbelül 110-et hajtottak végre (többek között 5 római katolikus lekészt is kivégeztetett az osztrák vészbíróság). A legismertebb emigránsokat in effigie – távollétükben – végezték ki, azaz nevüket egy akasztófára szögelték. Másfélezer embert ítéltek sokévi börtönre, vagy változtatták erre a halálos ítéletet, a honvédsereg állományának 25–30 százalékát besorozták, legtöbbjüknek hét évet kellett szolgálnia távol a hazától. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a „hatáskörét túllépő” Haynaut.

A szerzetesek október 5-e és 6-a egy részét töltötték a halálra ítélt főtisztekkel, összesen hét órán keresztül vigasztalták őket. A kivégzés napján hajnali 2 órakor kellett megjelenniük a várbörtönnél. „Remegve vártam a börtönész cellájában a percet – jegyezte föl Sujánszky Euszták –, melyben a borzasztó spectaculumra indulnunk kellene.”

Damjanich közvetlenül a kivégzése előtt is Sujánszkyval beszélt: „Ne sírjon barátom – mondta, miközben a feszületre mutatott –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.” A kivégzést levezénylő Tichy őrnagy hiába utasította őket, hogy tartsanak buzdító szónoklatot az odavezényelt közkatonáknak, a négy pap már csak imádkozni tudott. Zokogva, térden állva.

A szabadságharc székely tábori lelkészei

1848–49-ben sok pap szolgálta tábori lelkészként (is) a szabadságharc ügyét. Székelyföldről például a felsőboldogasszonyfalvi születésű Bíró Sándor, aki Rétyen volt református lelkész, és az egyik legradikálisabb erdélyi prédikátorként vált közismerté. Az 1845-től Sepsiillyefalván szolgáló Dáné Istvánt halálra is ítélték, végül megúszta két év várfogsággal.

Bíró Sándor az egyik legradikálisabb erdélyi prédikátorként vált közismertté.

Az 1849 augusztusában fogságba eső, marosvásárhelyi Fodor Antal egyházmegyés papot is kötél általi halálra ítélte a csíkszeredai császári-királyi hadbíróság, amit Wohlgemuth altábornagy 1850. április 26-án 12 évi, vasban letöltendő várfogságra enyhített.

A mezőmadarasi Kolosi János plébános nemcsak (tábori) lelkészkedett, hanem 1849 nyarán a Küküllő vidékén egy 2000 fős nemzetőr-alakulatot mozgósított az orosz–osztrák csapatok ellen. Ezért aztán 1849. szeptember 18-án 10 évi várfogságra ítélte a marosvásárhelyi császári-királyi hadbíróság.

A Sepsiszentgyörgyön is gondnokoskodó Lőrinc Károly erdélyi egyházmegyés római katolikus pap, a 11. székelyhatárőr huszárezred tábori lelkésze 1851-ig raboskodott a börtönné átalakított nagyszebeni ferences zárdában, akárcsak az altorjai származású Szabó János katolikus lelkész és hittantanár. A gidófalvi születésű Vitályos György református lelkésznek hosszas bujkálás jutott osztályrészül.

Ugyanígy említhetjük Finta István kézdivásárhelyi református lelkészt, a kézdivásárhelyi születésű, felszentelése után Marosvásárhelyen szolgáló Benkő Pál plébánost, Andrási Pál Rafael csíksomlyói ferences szerzetest vagy a sepsiszentgyörgyi származású Bardocz János római katolikus papot is, aki a bécsi Pazmaneumban végezte tanulmányait. Geiszler Jánost, a 14. (1. székely) határőr-gyalogezred lelkészét 1849 júniusában még századossá is elő akarták léptetni, „különösen azon érdeméért, mellyel a székelyek között a jó hangulatot fáradhatatlan buzgalmával helyreállította”!

A nyitóképen Thorma János Aradi vértanúk című festménye látható. (Magyar Nemzeti Galéria)

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2023. október 6., 9:38
    ÉRTÉKELÉS: 2

    1849 Október 6.-a !

    Aradon, köd van!
    A dermedt hajnali csendben,
    fagyos a füveken a dér.
    Kínoszlopok, bitófák állnak,
    a Legvitézebb Tizenháromért!

    Aradon, köd van!
    Győzők agyában forr
    a borgőzös gyűlölet, fél.
    Imák keringnek, sóhajok szállnak,
    a Legvitézebb Tizenháromért !

    Aradon, köd van!
    Golyó süvít, roppan a fa.
    Elárvul, gyermek, nő, fivér.
    Kezdete van a Nemzeti Gyásznak,
    a Legvitézebb Tizenháromért !

    Aradon, köd van!
    Csonkig égett gyertyákra,
    esőt szitál az őszi szél.
    kisírja könnyét a világnak,
    a Legvitézebb Tizenháromért !