Csibész az erdőn

November kellemes napsütéssel köszöntött be, sokunk nagy örömére. Ezt az érzést talán csak az tudja felülmúlni, ha a szép időt az erdőn, a hegyekben vagy a tóparton tudjuk eltölteni. 

Érkeznek a téli vendégek. Csízek, fenyőrigók csapataival találkozhatunk a mezőkön, a tavak víztükrén nászruhába öltözött tőkés récéket figyelhetünk meg, és ha felnézünk közben az ég felé, megláthatjuk a V alakzatban repülő vonuló vadlibákat. De láthatunk kárókatonákat, azaz kormoránokat. Az erdőkön a fák elhullatták lombjaikat, így, ha szemfülesek vagyunk, láthatunk uráli baglyokat.

Már vártam novembert, mert ilyenkor kezdődik el a hajtóvadászat, és a kutyámat szoktam vinni magammal. Csibész nagyon szereti kint az erdőn, főként, hogy más kutyák is vannak ottan. Igaz, hogy méretre és korra ő a legkisebb, de jól elvan a nagy termetű ebek társaságában. Szaglászik, keresi a vadat, mint az igazi hajtókutya, vörösesbarna szőrzetével beleolvad az avar színébe. Olykor csak a hangjáról tudom, hogy hol van, vagy mikor hallom a hajtóktól: Csibész, nem szabad! Mert Csibész egy igazi csibész, állandóan azon van, hogy valami huncutságot csináljon. Reggel mindig jókedvűen fogad, van egy cipő, amivel játszik, odahozza, hogy hajítsam el, majd szalad utána és boldogan hozza vissza. De újabban megravaszodott, mert nem adja ide, hanem morog, hogy vegyem el tőle, játszik.

Minden nap valami csibészséget kitalál. Mikor megyek haza, már azon gondolkodom, vajon ma mivel vár. Hol a szárítóról veszi le a kiterített ruhát, hol a szemetes dönti fel, hol a szomszéd telefonál, hogy Csibész a tyúkokat nyaggatja. Bármit tevékenykedek az udvaron, mindig ott van, figyel. Így leste el, hogy miként kell kinyitni a nyúlpajta ajtaját. Csibész egy Welsh terrier fajta. Alig múlt el egyéves, de már számos csíny van a lajstromán a pajkos kiskutyámnak.
Kelemen László