Vándorbölcső

Ami nem áll össze, azt hiába erőltetjük. Vannak dolgok, jelenségek, melyek kísértetiesen vagy angyali kísérettel követnek bennünket; csak akkor riadok föl, amikor aranyos vagy iszapos hálójukban találom magam.

Ami az aranyos összetartozást illeti, ismét a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban riadok az összetartozásra, akár 2010-ben, amikor visszaemigráltam Budapestről városomba. Akkor az istentisztelet, a város vendége volt egy lupényi magyar csoport. Bizony, a Zsil-völgyét már alig lakják magyarok, pedig a 20. század elején Lupényban, a bányavárosban 8000 lakosból 3630 magyar volt! A kommunista kollektivizálás idején ezrek menekültek munkára Székelyföldről. Ki jött haza, ki nem.

És lám, az „angyali kíséret” templomba idézett, hadd halljam a lupényi unitárius lelkészt, az ottani híveket! Nem véletlen ez, s ha igen, akkor is egy közösségnek van igaza, mert nem hagyjuk, nem hagyják magukra egymást az egy nemzetbéli magyarok. Ami összetartozik, azt engedni és segíteni kell összetapadni. Ha van egy mustármagnyi hit bennünk Isten s a nemzetünk irányában.

Ezen a véletlenen riadoztam, amikor Kovács István lelkészünk adta a lehetőséget Nagy Balázs néprajzkutatónak és szakírónak. Ő az Úz völgyében létesült tanyafalucskából, Csinódról jött haza, hogy az együvé tartozás másik kötelékére hívja föl a figyelmünket. A 2012-ben Magyarországon elindított vándorbölcső mozgalom 2015-ben átcsapott Erdélybe is. Magyar újszülöttek kapnak félévre ingyen bölcsőt, ama ősi ringató-rengetőt a piciknek, anyáknak. És a rendelés terjed, már közel száz vándorbölcső ring Székelyföldön, sőt, tucatnyi nyugati ország magyar családjában is.

A szálak gyarapodnak, fonja a székely anya, miközben egyik lábával ringatja az újszülöttet. Lupényban is ring a bölcső, Siményfalván is, Sepsiszentgyörgyön is. Összefonódnak, s úgy maradnak, akik összetartoznak. Együtt néznek a jövőbe. És nem véletlenül, hanem a maguk akaratából. Hiszek abban az angyali kíséretben tovább és erősen.