Gulyástengerparti

Szerény hétköznap írom a levelem, nehogy ünneprontónak kiáltanának. Valahogy nehezen viselem a rengeteg ünnepet, ahogy torlódnak szinte versengve egymásra, falun meg városainkban egyaránt. Másnapokon másnaposan veszik számba támogatók, alapítványok, újságírók, hány kilométer kolbász, „miccs” és hány hordónyi sör, bor fogyott.

Nem az irigység szólaltat, mert nyárban is megiszom, ami engem s a jó bort illeti. Valahogy, isten tudja, megfáraszt a falunapok tolongása, és különösen akkor, amikor folyik a zaba, de egy tárogató, egy klarinét meg nem szólal, sem egy dalcsoport nagyapáink dalaival.

Mondhatni szünetel a kulturális élet, mert uralkodik évről évre veszettül az evés, falvakon s mindenütt. Féltehetségű könnyűzene-élmények uralják áldott, csöndes falvainkat s városkáinkat. Nem annak örvendünk, ha igen, hogy lejárt a Megéneklünk, Románia korszaka. És azt is mondom, hogy – mintha nem is örvendeznénk, hanem csak ennénk agyba-főbe. Röstelkedésükben behunyják szemeiket sok-sok évszázados templomaink. Jaj, igen: a könyvtáraink is, faluhelyen s városokban is. Ha egyáltalán még van könyvüzlet és… Hadd idézzem Simó Márton író kollégám telitalálatos mondatát, hiszen úgy talál a véleményünk, mint kujak a szemre. „Egy szál tárogató hangja nagyobbat szól, egy-egy népdal, egy majdnem elfelejtett táncos mozdulatsor sokkal értékesebb Szencsendben – mondjuk – , mint a székelyszentlászlókisküküllőnagyhomoródfalvi bográcsverseny, ahol hat ökröt áldoznak fel a népnek szánt kulináris örömök oltárán.”

Ne kérdezd, hol van ez a mesebeli falu. Azt se, nem félek-e attól, hogy megköveznek a vezetők, a gulyástenger haszonélvezői. Én a tárogatót szólítom vissza, a zenekarokat, s a dalt, legyen az kesergő akár. Megbírná ez a kesergő demokrácia ugyanvalóst!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.