A kövek összegyűjtője

Restelkedve vallom be, a Székely Nemzeti Múzeumban megnyitott kiállítás előtt nem ismertem Szinte Gábor életművét. A sepsikőröspataki néprajzkutató az egyéni alkotásról (amelyhez bőven lett volna talentuma) lemondva, hangyaszorgalommal térképezte fel, rajzolta, fényképezte és ajánlotta megőrzésre az erdélyi, főleg székelyföldi népi alkotások kincsestárát.

A székely embernek látástól-vakulásig birkózni kellett a makacs földdel egy kas pityókáért, nem csak karját nyújtotta az olajbogyóért és narancsért, némettel és törökkel a fején nem építhetett katedrálisokat. Márvány hiányában maradt a fa, amelybe örömét, szerelmét, fájdalmát belevésse. De a fa múlandó anyag. Szinte Gábor rozoga kapukat, korhadó kopjafákat, nemesi épületeket mentett meg az utókor számára. Nem részletezem, nézzék meg a kiállítást.

Egy látnivalóra mégis kitérnék: egymás melletti fényképeken templomozó falusiak: magyarok, románok, rutének. A felvételek távolról készültek, arcok, népviseletek szinte összeolvadnak, csak az ég felé mutató tornyok ívelnek egymástól eltérően, egyenes-merészen felfele vagy szelíd, gömbölyű kitérővel. A dátum 1913. Egy év múlva ezek a nemzetek egymásnak estek vad gyűlölettel. Soha ne ismétlődjön meg ez az őrület!

Szinte Gábor munkája egy szemléltetésre emlékeztet. Egy idős ember a tengerparton sétál, és időnként lehajol, partra vetett, kiszáradó csigákat dob vissza a vízbe. Valaki rászól: hát nem látja, hány ezer csiga van a homokban, mit számít az, ami maga tesz? Az öreg a kezében levő kis lényre mutat: Ennek számít!

Bölcs Salamon megfogalmazásában ideje van a kövek elhányásának, és ideje a kövek egybegyűjtésének. Hogy mennyire igaza volt, meggyőződhettem, alig jöttem el a megnyitóról. A Brâncuși-iskola mellett elhaladva egy maneles társaság (gyakorló diákok, sportolók, ki tudja?) kitörésének voltam szemtanúja. A szó szoros értelmében kitörésnek, mert a vaskapu nyolc–tíz szimultán rúgás hatására feszült szét. Ha nem gyűjtjük be idejében mindazt, amit őseink szóban, énekben, fában ránk hagytak, egyesek vágya szerint itt kő kövön nem marad.

Ui. Köszönöm Szabó Fruzsinának, hogy mégsem engedte keserűséggel zárni soraimat. Tavaszi-napfényes, pisztrángosan csillogó patakcsobogást felidéző éneklése megvigasztalt, hogy mégis a kő marad. A kő marad!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.