Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Értelmetlen a januári újév

Értelmetlen a januári újév Tech-Tudomány

Több, sokkal logikusabb nap lenne az évkezdetre, de bő két és félezer éve egy talán soha nem is létezett király gondolt egyet, és törvénybe iktatta: az év január elsejével kezdődjön. Ilyen alapon bármely más napot is választhatott volna, most mégis ezt ünnepeljük.

Világunkat szigorú fizikai törvények uralják és működtetik, de a méricskélés, a mindent definiálni vágyás már az emberiség rögeszméje. Mérsékelt égövön a tavaszt mindig is nyár, majd ősz és tél követte, ahogy Földünk rója köreit a Nap körül, és ugyan mit számít, hogy melyik évszakkal kezdődik az év. Ki mondja meg, egy kör kerületének melyik a kezdő és a végpontja? Nyilvánvalóan csak azt érdekli, aki e ciklikusság alapján él és tervez, aki viszonyítási pontot keres a körön. Az embert.

Teljesen érthető módon az évkezdet meghatározása, megünneplése egyidős az emberi közösségekkel, több logikus dátum is adódik, például:

  • A téli napforduló, amikor a napon belüli világosság időtartama növekedni kezd.
  • Tavasz kezdete, a kikelet, a természet ébredése.
  • Kinyilatkoztatott vallásoknál az istenség születése, a tanok terjedése, az új időszámítás kezdete.

Sok helyen és sokáig így is volt, a mostani január 1-jei dátum azonban egészen furcsa, bumm bele, tél közepén indul az újév. Sőt, a mostani naptár ősében január még nem is szerepelt, említésre sem méltó, „szürkezónás” időszak volt. Akkor mégis, miért? Ehhez az ókori Rómába kell visszatérnünk.

Hirdetés
Hirdetés

Januárt nem is jegyezték

A hagyomány szerint az első naptárt a városalapító Romulus alkotta meg, ez 10 hónapra osztotta az év 304 napját. Az év a természet ébredésével, márciussal indult, nevét Mars istenről kapta, március elejét pedig – mondjuk úgy újév napjának beköszöntét a csillagok járását ismerő főpap – a pontifex maximus hirdette ki évről évre. A hónapkezdetet calendae-nak nevezték, innen a naptár régies neve: kalendárium.

Márciust Vénusz istennő etruszk nevét viselő Apon, vagyis április követte, majd május az idősek (maiores) és június, az ifjak (iuniores) hónapja. A további hatot sorszámnévvel illették, többet ma is így ismerünk: quintilis, sextilis, september, october, november, december.

Természetesen a rómaiak is tisztában voltak vele, hogy az év ennél jóval hosszabb, ám a maradék 65 napot egyszerűen nem volt értelme számon tartani: a tél legkeményebb időszakában úgysem tartottak ünnepeket, szüneteltek a mezőgazdasági munkák és a hadjáratok is. Minek méricskéljék ami lényegtelen, a természet úgyis időben ébred, a pontifex pedig majd kihirdeti március kezdetét.

A mai január tehát valamiféle szürke zónában bujkált februárral együtt, mondjuk ki bármilyen fájdalmas is: a kutya nem törődött ezzel az időszakkal.

Egyszeri, önkényes döntés

Numa Pompilius, a legenda szerint Róma második királya úgy látszik nem tűrte a rendetlenséget, kifehérítette a „szürke zónát”: március elé beiktatott két hónapot, januárt és februárt. Fontos, hogy március elé és nem december után, ezt jelzi, hogy január a múlt és a jelen felé forduló, kétarcú Ianus istenről kapta a nevét. Innentől kezdve vitának helye nem volt, a király egyszeri és önkényesnek is nevezhető döntésével az évkezdet január 1. lett.

Még akkor is, ha Numa Pompiliust csak erős kérdőjelekkel fogadhatjuk el valós történelmi személynek. Ha pedig már belevágtunk a hónapnevekbe, nem szabad szó nélkül elmenni Iulius Caesar munkássága mellett.

Az ő Kr.e. 46-os nagy naptárreformja szökőnapokkal igazította ki az évszámítást, megszületett a 365 napos év és a négyévenként beiktatott szökőnapok rendszere. Caesar január elsejét is megerősítette pozíciójában. Addig ugyanis politikai szempontból számított évkezdetnek, a közigazgatásban szolgált kiindulópontként, szakrális értelemben továbbra is március jelentette az új kezdetet. Caesar azonban minden szempontból január elsejét rendelte használni.

És ha már belenyúlt a naptárba, igyekezett ezt az utókor számára is megörökíteni azzal, hogy az ötödik, vagyis quintilis hónapot saját magáról júliusra keresztelte. Utódja, Augustus sem érezte magát kisebb kaliberű államférfinak, így lett sextilisből augusztus. Ez magyarázza azt is, miért egyaránt 31 napos a két egymást követő nyári hónap: nehogy már Caesaré „hosszabb” legyen.

Hirdetés
Hirdetés

A teljes káoszból tértünk vissza

A kereszténység teljes egészében átvette a római naptárt néhány apróság kivételével, ilyen volt, hogy az évkezdetet január 1-ről december 25-ére, Krisztus születésére helyezte át. De nem egységesen. Magyarországon és német területeken így volt, de például francia földön húsvét jelentette az évkezdetet, azt is mondhatjuk jogosan: ha már súlyozni kell, Krisztus feltámadása jelentősebb mérföldkő, mint földi születése.

Volt viszont ezzel egy komoly probléma amellett, hogy a különböző szokások miatt egész Európában teljes volt a káosz e téren. Amennyiben mozgó ünneppel kezdődik az év, úgy nem várhatjuk el, hogy mindegyik azonos hosszúságú legyen, és nem is volt az: 330-400 nap között változott.

Április itta meg a levét, hol kivették a naptárból, hol megduplázták, teljes volt a fejetlenség. A középkorban emiatt csak egy szűk réteg feje fájhatott, a földművesek továbbra is a természet ritmusát követték, tettek rá elég magasról, épp hányadik április hányadikát írják a papok. A XIII-XIV. században megerősödött az úgynevezett magánjogi írásbeliség, a pápa vagy világi uralkodó engedélyével működő közjegyzők is hivatalos oklevelek tömegét adták ki.

Egyszerű, pontos, egyértelmű és átlátható dátumozásra törekedtek, ahogy ma is: év, hónap, nap. Évkezdésként többnyire a január elsejéhez igazodtak, ez az „alulról jövő kezdeményezés” pedig a XVI. századra átszivárgott a klerikus és állami gyakorlatba is. Január elseje tehát visszatért, megszilárdult és állandóvá vált.

(24.hu)

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük