A szablyaforgatás és a Borsody-vívóiskola – a nemzeti büszkeség tárgyai

Mi köze a magyarságnak a bukaresti Berceni negyedhez, és kinek köszönheti a magyarság 56 év olimpiai aranyait? – többek közt ezekről is hallhattunk azon a szerda esti előadáson, melyet Imreh István, a Sepsiszentgyörgyön működő Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola alapítója tartott a Bod Péter Megyei Könyvtárban.

Az iskolákban is többször bemutatott előadásnak az volt a célja, hogy a nemzeti büszkeségre nyomós okot adó, de kevésbé ismert haditechnikai örökségre rávilágítson és magyarságukra büszkévé tegye a jelenlevőket.
„Egy nemzetnek se lenne illőbb és szükségesebb a kardot forgatni tudni, mint a magyarnak, mert ami és amije van, azt ennek köszönheti.” – Ezek a Wesselényi Miklóstól idézett szavak is jól szemléltetik, hogy a magyarság történetében milyen központi helyet foglal el a szablya, mint a lovas népek harci technikájához alkalmazkodó egykezes fegyver. Az íj, a nyíl, a nyereg mellett ez is egy olyan tárgy, amely a honfoglalástól az ezredfordulóig végigkíséri a magyarság történetét. A kardtól, amely egyenes és két éle van, abban különbözik, hogy ez ívelt és csak egyik, domború oldalán vág. A homorú oldal csak utolsó egyharmadán éles, ezt a részt fokélnek hívják. Lóhátról ezzel a fegyverrel jobban lehetett támadni, sebesíteni, visszahúzásakor is vágni, mint az egyenes karddal, amely főleg a nyugat-európai országokban volt elterjedt. A szablyára jellemző, hogy közepén elvékonyított a penge, ún. vércsatorna van benne, ez könnyűvé teszi, ugyanakkor szilárdságát is növeli.

A szablya kultúrtörténetében egy különlegesen értékes és megbecsült darab a szájhagyomány által Attila kardjaként ismert, a bécsi szépművészeti múzeumban őrzött díszes, aranyozott szablya. Egy legenda szerint egy pásztorgyerek szablyát talált a földben, majd a hun fejedelemnek, Attilának ajándékozta, aki ezt isteni jelként értelmezte és így indult hódító hadjárataira. (A díszes kard viszont bizonyosan nem a legendás, földben talált darab.)
A végvári vitézek, akiket közülük valóként Balassi Bálint is megénekelt, a szablyaforgatás mesterei voltak, akkoriban ez biztosította az előmenetelt a katonai ranglétrán. A XVI. században élt végvári kapitány, Thury György. a magyar „el Cid” is jó bajvívó volt – azaz olyan vívó, aki kiállt az ellenség által kijelölt katonával párbajozni – kortársai szerint több mint 600 ilyen párbajból került ki győztesként.

Nehéz rangsorolni, hogy mire is lehet büszkébb a magyar, főleg a férfiember, de a huszárság mint katonai alakulat léte biztosan egy ilyen tény. Mátyás király „fekete seregében” elit alakulatként vetette be a könnyűfegyverzetű lovasságot – a huszárságnak ez a meghatározása is tőle származik Ám a „huszár „szó még ennél is korábban, 1402-ben már felbukkan az okiratokban. Szablyáik rendszeresen feltűnnek képzőművészeti ábrázolásokon, a huszárok vitézsége pedig megmagyarázza, hogy maradhatott fenn ez a fegyvernem több mint 500 évig. Még a második világháborúban is rendkívüli hőstettekre voltak képesek: Nikolajevnél például áttörték az orosz védelmi vonalat, amire a német páncélosok sem volt képesek.
Imreh István előadásából közben azt is megtudhattuk, hogy Bukarest Berceni negyedét Rákóczi Ferenc fővezéréről, Bercsényi Miklósról nevezték el. Ez a szabadságharc leverése után történt, amikor Bercsényi, Rákóczi parancsára, vezére seregének Törökországból összeszedett maradékával igyekezett Franciaország fele. A Bukarestben dúló kolerajárvány, illetve karantén miatt kénytelen volt megszakítani útját, letáborozni a város közelében, majd a bekövetkezett politikai változások miatt ottragadt.
A huszárság fegyvernemét 33 ország vette át a magyaroktól, jórészt Európában, de még az amerikai könnyűlovasságot is egy magyar és egy lengyel huszár alapította. Ezen egység zászlajának piros-fehér színeit (amelyek úgy az Árpád-sávos magyar, mint a lengyel lobogót képezik) vették át az Amerikai Egyesült Államok zászlójának tervezésekor: a 13 piros-fehér csík az alapító tagállamokat jelképezi.
Az pedig valóban egy rendkívül érdekes had- és kultúrtörténeti tény, hogy Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László 1720-ban Franciországban is huszárságot alapított, amely a mai napig működik, igaz, most már nem nem lovas-szablyás, hanem ejtőernyős-gépfegyveres alakulat. Viszont máig énekelik a Bercsényi-indulóként ismert kuruc nótát – magyarul.

Szó esett még az előadásban Hadik Andrásról is, de nem a közelmúltban megfilmesített haditette miatt: a székelyek azért őrizték meg emlékezetükben és neveztek el róla két falut Bukovinában (Hadikfalva és Andrásfalva) mert a kényszersorozás elől elcsángált férfiak számára kegyelmet eszközölt ki az osztrák hadsereg vezetőitől. Szökött katonaként egyébként bármikor kivégezhették volna őket.

A magyarok 56 évig nem engedték át másnak a kardvívás olimpiai aranyait

Székelyföldi atyánkfiát, Bölöni Farkas Sándort azért emlegetik tisztelettel a szablyavívók, mert a szabadságharc előtti időkben, amikor Kolozsvárott és Pesten is neves vívómesterektől tanulhattak az arisztokraták a vívóiskolákban, mai szóhasználattal élve ösztöndíjat alapított szegény sorsú fiataloknak, hogy művelhessék magukat vívás terén.
A szabadságharc után Keresztesy József több éven át tartó kérvényezésének köszönhetően az osztrákok engedélyezték, hogy Budapesten vívóiskolát nyithasson – nyilván nem véletlenül indult 48 tanítvánnyal. Ám a milleniumi nemzetközi vívóversenyeken a nehezebb szablyával vívó magyarok csúnyán kikaptak a más nemzetek képviselőitől, akik a könnyebb és gyorsabb sportkardokkal szereztek győzelmet érő pontokat, ám az életszerűséget tekintve „halálos” találatokat is.
Ebből okulva Borsody László őrnagy Tomanóczy Gusztáv tőrvívó barátjával együtt elemezte a kardforgatási technikákat, majd egy új rendszerbe szervezte azt. Az általa megalkotott, tanítványai által továbbéltetett vívótechnika pedig a magyar sporttörténet diadalútját alapozta meg: csak ő 18 olimpiai aranyérmes vívót nevelt ki – ezt még egy ország sem tudta a magyarok után csinálni, ahogy azt sem, hogy 56 éven át, 1964-ig ne engedjék át a dobogó legfelső fokát más nemzetnek – kivéve az antwerpeni olimpiát, ahol a magyarokat, mint a világháború veszteseit nem is engedték versenyezni. Gerevich Aladár, Pézsa Tibor, Szilágyi Áron csak három név, akik a Borsody-módszert viszik tovább, míg számtalan más nemzet a magyar vívómesterek, edzők neveltjeként is begyűjti az érmeket.

A szablyavívó iskolában eleinte fából, később már acélból készült gyakorlófegyverekkel tanulnak vívni, így ennek a rendkívüli örökségnek a továbbvivőiként is tekintenek magukra azok a férfiak, fiúk és leányok, akik a magyar vitézek nyomába lépnek. A 48-as szabadságharc leverése után halálbüntetés járt azoknak, akik nem tették le, nem szolgáltatták be a szablyát. Mégis, sokan életük kockáztatásával elrejtették és megőrizték forgatásának művészetét – az ő emléküket tisztelve folytatják hagyományőrző tevékenységüket a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola tagjai.

Címlapfotó: Bodor Tünde