A válogatottakról

Néztem minap a Skócia–Anglia labdarúgó-mérkőzést. Nem nehéz megérteni, miért játszhatnak egymás ellen a pályán, habár 1707 óta egy királyságba tartoznak. Skócia akkor egyesült, ám nemzeti öntudatát megőrizni akarván, fönntartotta a skót törvénykezéshez, a skót oktatási rendszerhez meg a skót egyházhoz való jogát. Nekem viszont mindenről a romániai magyarok államhatalmi erejű, kora-középkori szintű elnyomása jut eszembe. És dübörgünk emitt, hablatyolunk kormányszinten demokráciáról… Nem folytatom. Maradjon helyén abban a királyságban a skót zászló, címer, himnusz. Skót–angol barátságos.

Erdély s a romániai magyarság még úgy ahogy megvan. Leszegényedve, gazdaságilag visszamaradottan, megfogyva és megtörve. Igenis el tudom képzelni, hogy Erdély labdarúgócsapata játszik a román válogatott ellen. Nem játék ez, fiam! Attól még lakhatnánk egy országban, akár a skótok meg az angolok, írek, walesiek, ha joga van minden nemzetnek, joga minden „résznek” a maga kultúrájához, vallásához (papjához), törvényrendszeréhez.

A mérkőzés eredménye nem fontos, igen viszont nálunk a gyűlölet hatalmi s törvény(-telenség-)i magasságaiban–mélységeiben nem is rejtve mardosó, mélyre ásó megalázás, pusztítás. Nem lévőnek szeretne látni bennünket a fasisztoid román hatalom minél előbb. Ez mindennapi törekvés, szakadatlan; hol az egyik, hol a másik hatalmi ágazat ad jelet működéséről ebben az ügyben. Nem lenni. Meg nem történtté akarják tenni a magyarság egyik ágát, mely nekik adatott abszolút jogtalanul.

Fáj azt hallanom, hogy ezerötszáz éve vagyunk itt mi, magyarok, de több is, aztán még ma is megvagyunk. Nem kell elkeserednünk… Ez a gondolat öngyilkos önvigasz. Hányan is és kik is voltak, voltunk itt 1920-ban? Hány százezer menekült ki Erdélyből, Székelyföldről csak 30 év alatt? Ne zuhanyozzunk évezredekkel, mert a savas fürdő nem nyugtat. Minden fölfelé meg lefelé irányuló kacsintás az itteni magyarság lefegyverzése. És belátható időn belül az sem marad itt, aki emlékezne saját nagyapja sírjára.