Megy a gőzös, megy!

1825-ben – jujj, mindjárt itt a kétszázas  évforduló – George Stephenson töf-töf gőzmasinája átdöcögött egy 58 kilométeres sínpáron, és nem döglöttek halomra a baromfiak és baromlányok a közelben, amint akadémiai katedrákról figyelmeztettek vala tudós urak. 21 év telt csak el (ennyi a különbség az angol cilinder és a hortobágyi betyárkalap között), és Budapestről Vácra lehetett vonatozni, tessék elhinni legalább egy Petőfi Sándor nevű utas tanúbizonyságát:  „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, /

Mint a testet az erek.”

Még két tucat esztendőre volt szükség, hogy a Kárpátokon túl is felcseréljék az ökrösszekeret fáintosabb és sebesebb szerkentyűkre. Vasile Alecsandri személyesen kérvényezte, kössék össze Bukur juhász városát Gyurgyevóval (Giurgiu), ‘sze nincs messzebb, mint Szentgyörgy Csíktól. Csakhogy a gyurgyevóiak is kérvényeztek, jó négyszázan, hogy azt a csúfságot má’ ne hozzák török sapkás fejünkre, mivé lesz a csubukunk és a lopott tűzifa kontra elszerelt csürke magasröptű kereskedésünk? Eminescu meg később melankóliásan siránkozott: „Și cum vin cu drum de fier,/ Toate cântecele pier” (ahol megjelennek a vasúttal, az énekek elnémulnak), híres versében, amelyben sorra elátkozza az idegeneket, főleg minket, nemlétező ungurokat.

Bocsássák meg antidemokratikus kisiklásomat, de valaki úgy mondta, a politika túl komoly dolog, azért nem engedik a kisembert belekotnyeleskedni. Mert tessék elhinni, erősen ellenezték Bernády polgármester marosvásárhelyi álmát – minek köll egy poros kisvárosnak olyan bestia nagy kultúrás palota, járjanak utána, hány ember mászkál holmi könyvtárba, múzeumba meg urambocsá’ fülharmonikás koncertre, inkább regulázza meg a bolgárkertész kofánékat, és hozasson jeget a sörkertbe.

Zsenik, váteszek évszázadokkal megelőzték kortársaikat. A szuezi csatorna csökevényes ősét már a fáraók idejében elkészítették, gondolom, nem kérték ki  sem a rabszolgák, sem a földművesek véleményét. Szeretett költőim, Dante és Petrarca a 13-14. században egységes Itáliáról énekeltek, Olaszországból érkezett tanárunk viszont fájdalommal mesélte, a katonaságban (a hetvenes években!) a bakák külön-külön csoportosultak, mert egymás nyelvét sem értették. Számomra egy milánói nem olasz, hanem osztrák, egy szardíniai arab, nem olasz, mondta szomorúan.