Nem leszünk albérlők saját hazánkban

Nem leszünk albérlők saját hazánkban Kovászna megye

Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Zágonban született, akárcsak II. Rákóczi Ferenc íródeákja, kamarása, aki a képzeletbeli nagynénjéhez írt Törökországi leveleiben számos történelmi, kortörténeti adalékkal is szolgált. Az elöljáró az első évektől kezdve részt vett az egykori Bálványosi Szabadegyetem szervezésében, amit ma már Tusványosként ismer a nagyközönség. Ennek kapcsán beszélgettünk.

 – Ön mit írna le Bálványos, Tusványos történetéből a képzeletbeli nagynéninek? Milyen élményei szerepelnének benne mindenképp?

– Számomra felejthetetlen élmény az, ahogy három évtizeddel ezelőtt, a kilencvenes évek elején – mások mellett – Orbán Viktor, Németh Zsolt és Vargha Mihály mennyire lendületesen, nemzetmegváltó hittel beszélt kitáguló világunk horizontjáról. De azt is hozzátenném, hogy éveket kellett olvasnom és tanulnom még ahhoz, hogy egyáltalán megértsem, miről beszél Bíró Gáspár, Molnár Gusztáv vagy Lőrincz Csaba, akiket ma is nagy elméknek tartok, illetve akik egy olyan világba, szemléletmódba vezettek be minket, ami akkor még ismeretlen volt számunkra. Ha egy vicces történetet kellene felidéznem, akkor az nem lenne más mint, amikor kb. 25-26 évvel ezelőtt rövidnadrágban a mostani miniszterelnökkel és más barátainkkal együtt Bálványosfürdőn, ott a „kaptatón” taszítottunk ki a sárból egy Trabantot. Merthogy mindig esett az eső, a részvevők stoppal vagy nagyon jó esetben Trabanttal jártak. Röviden: intellektuálisan és emberileg is együtt szocializálódtunk.

Miként került a táborba? Ki hívta oda? Egyáltalán honnan tudta meg, hogy az egy jó hely?

– Toró T. Tibor és Székely István csábítottak először Bálványosra. Velük viszont Budapesten, az egyetemen találkoztam. A Bem rakparton volt egy találkozási hely az erdélyi diákok számára. Abból a társaságból alakult ki később a Reform Tömörülés magja és a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle szerkesztősége. Politikai útjaink az elmúlt 25 évben szétváltak, de a barátság és „közös gyermekünk”, a Jakabffy Elemér Alapítvány és annak könyvtára, valamint kiadványa, a Magyar Kisebbség megmaradt.

Tamás Sándor és Toró T. Tibor. Politikai útjaik szétváltak, de a barátság megmaradt (középen)

1990-ben az első bálványosi szabadegyetemen, illetve a környékén több titkosszolgálati, rendvédelmi ember tűnt fel, mint táborozó. Még rabomobil, rabszállító is volt velük. Nyilván féltek, hogy ellopják Erdélyt. Azóta se lopta el senki… Miért van az, hogy mégis folyamatosan ezzel „etetik” a román közvéleményt?

– Azt gondolom, hogy ez a lopott holmit birtokló tolvaj pszichózisa. Az elmúlt száz évben sok mindent elvettek tőlünk. Mégis azt mondom, nincs semmi veszve, hiszen a történelem nem egy lezárt láda, hanem egy folyamat. Figyelve a geopolitikai mozgásokat körülöttünk, én hiszek abban, hogy a mi helyzetünk is belátható időn belül jó irányba fog változni. Ezt mondja a szimatom.

Bálványosfürdőn tartották tavaly az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának szakbizottsági ülését. Ott megjelent egy notórius román feljelentő, aki botrányt provokált. Gondolta volna, amikor a bálványosi táborokban a magyar–román párbeszéd, a két nemzet közti jó viszony kialakítása és jövője volt a téma, hogy évtizedekkel a rendszerváltozás után előfordulhat ilyesmi? Hogy a román közéletben még mindig uszító téma lehet az anyanyelvhasználat, a székely és magyar szimbólumok kitűzése vagy az autonómia?

– Nézze, ezek azért történhetnek meg, mert tartanak tőlünk. Az elmúlt száz évben se lenyelni, se kiköpni nem tudtak bennünket. Mi tulajdonképpen Székely János filozófus-költő identitásépítő versein nőttünk fel, éppen ezért azt is megtanultuk, hogy odafigyelünk azokra is, akik a „vesztünket éhezik”, mert „a jót velünk sem az teszi, aki ölbe vesz, s álomba ringat”, hanem az, aki folyamatosan edzésben tart. De hol vannak ma már a tatárok, a törökök, hol vannak a Habsburgok, a szovjetek, a nácik, a Maniu-gárdisták, a kommunisták? Ők mind eltűntek az elmúlt sok száz év alatt a történelem süllyesztőjében, viszont mi még mindig itt vagyunk a Kárpát-kanyarban.

De nem furcsa, hogy mégis ennyi évtized után még mindig téma esetleg az Úzvölgye, a székely szimbólumok használata? Mit gondol minderről?

– Azért tűnik nekünk furcsának, mert ez a kulturális különbség egyben egy civilizációs kérdés is. Mi azért nem tudjuk megérteni a bukarestiek gondolkodását, vagy azért hörrenünk fel akkor, amikor az Úzvölgyéhez hasonló, minősíthetetlen ocsmányság történik velünk szemben, mert hatalmas kulturális, civilizációs törés van a nyugati kereszténység és a keleti ortodoxia gondolkodásmódja, magatartása és műveltségi szintje között. Mi, akik itt ezer éve védjük a magyar hazát és a magyar nyelv keleti határait, egészen másként látjuk és éljük meg ezeket a helyzeteket. Éppen ezért mondtam azt, hogy nekünk semmi okunk kapkodni, hiszen ezer évvel a csontjainkban nincs okunk aggódni, túl fogjuk élni ezt is. Ennyi idő alatt megtanultuk, hogy ha tartjuk az ütemet, akkor hegymenetben is lehet haladni. Sőt, azt is tudjuk, hogy még a legmagasabb hegyre is vezet fel út.

– Az idén harmincéves Tusványos. Mire számít, ugyanakkor mit vár a következő 30 évtől?

– Építkezünk, ahogy a bibliai Nehémiásék tették: egyik kezükkel építkeztek, a másikkal pedig védték magukat. Azt gondolom, hogy ez a jövő. Székelyföld a jelen romániai körülmények közepette is jobban teljesít. Szorgalmas emberek lakják. Nap mint nap látszik a fejlődés jele. Hála a jó Istennek, olyan magyar kormány van Budapesten, amely gazdaságélénkítő programot kezdeményezett, óvoda-, iskola-, egyetemépítő programot indított. Babaváró és -támogató programot működtet. Kettős állampolgárok vagyunk. Van jövőnk itthon, Székelyföldön, így hát nem leszünk albérlők saját hazánkban.

(Bartók Emese és Somogyi Csaba tévés interjújának szerkesztett változata)

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.