Felhívás!

„Ők a második családom”

„Ők a második családom”

Crețui Zsuzsanna 23 éve dolgozik óvópedagógusként, és ez idő alatt annyira a szívéhez nőtt a munkahelye, a Szabó Kati Óvoda, hogy második otthonként tekint rá, a gyerekekre, munkatársaira pedig családjaként. Az alábbiakban a mögötte álló, óvodában eltöltött évtizedekről, a munkája iránti szeretetéről, a gyerekek sokszínűségéről, valamint a mutizmussal küzdő gyerekekről beszélgettünk.

– Mikor döntötte el, hogy ezen a pályán fog dolgozni?

– 1999-ben végeztem tanulmányaimat a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanító-óvónő szakán, majd 2015-ben a brassói egyetemen elvégeztem a pedagógia szakot. Az öt év tanítóképző elvégzése után, még azon a nyáron állást hirdettek a zágoni óvodában, amelyet vizsga által el is foglaltam, így immár 23 éve vagyok óvónő a szülőfalumban.

– Mesélne egy keveset a kezdetekről?

– Már kisiskolás koromban körvonalazódott bennem a gondolat, hogy óvónő szeretnék lenni. Szívesen jártam iskolába, szívesen tanultam, példaképem az akkori tanítónőm volt, akire mindig csodálattal tekintettem. Elvarázsolt a szépsége, példás öltözete, diszkrét sminkje, illata, és persze az irántunk való szeretete. Majd ahogy telt az idő, egyre jobban vágytam arra, hogy olyan lehessek, mint ő. Akkoriban nem volt olyan egyszerű bejutni egy átlagos falusi iskolából a tanítóképzőbe. Közel 400-an vizsgáztunk a meghirdetett 72 helyre. Még a rosszindulatú megjegyzés sem tántorított vissza az álmom megvalósításától, amelyet egy akkori tanárom mondott nekem. Óvónő lettem, amire a mai napig büszke vagyok. Sosem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam, hiszen ugyanazzal a lendülettel, szeretettel és odaadással végzem ma is a munkámat. Jelenleg három magyar csoport működik óvodánkban, és hárman vagyunk címzetes óvónők: Kiss Ilona, Fábián Imola és jómagam. Büszke vagyok a munkaközösségünkre, mindig megtaláljuk az összhangot, mindent együtt szervezünk, és együtt örülünk az apró sikereknek.

– Mi szerzi munkájában a legnagyobb örömet?

– Legnagyobb örömet és elégtételt a munkámban a gyerekekkel való mindennapos játék, móka, a belőlük áradó jókedv, a velük együtt való fejlődés okozza. Az életem nehéz időszakában is ők hozták a napfényt a mindennapjaimba. Amikor reggelente rám néz a sok apró manó, a kerekre tágult szemük őszinte és kíváncsi tekintetével, nincs visszaút, játszani kell. Olyanok, a kisgyermekek, mint a szivacs, mindent magukba szívnak, ezért nekünk, óvónőknek óriási felelősségünk van, hogy mit, hogyan és mennyit mondunk, illetve adunk át nekik.

– Voltak gondjai, esetleg olyan gyerek, akivel nem találta meg a közös hangot?

– A két év járványidőszak kínos volt mindannyiunk számára. Köztudott, hogy az óvodáskorú gyermeknek szüksége van a mindennapos, személyes kapcsolatra, az érintkezésre, a kommunikációra, szenzor-motoros tevékenységekre, amelyeket a számítógép képernyőjén keresztül nem igazán lehet megvalósítani, gyakorolni. Ezek elmaradása miatt voltak gondjaink. Úgyhogy a két év távollét után ez a tanév nagyon intenzív volt mindenki számára, sok új kihívás is akadt bőven. Sok mindent újra kellett kezdeni, még az egyszerű, rutinos tevékenységeket is elfelejtették. De nincs olyan gyerek, amelyekkel ne lehetne megtalálni a hangot.

– Jelenleg hány gyerek jár a Szabó Kati Óvodába?

– Ötven gyermek, és mind magyar anyanyelvűek. Kicsit elszomorít az, hogy a létszám egyre csökken. Amikor kezdtem a pályafutásomat, mindig magas létszámú csoportjaim voltak, 28–30 gyerek, most pedig alig vagyunk 15-en.

– Milyen tevékenységeik voltak az elmúlt időszakban?

– Nagy hangsúlyt fektetünk az óvodán kívüli tevékenységekre is, illetve a szülőkkel együtt szervezett programokra. Szerintem így teljes a kisgyermekek fejlesztése, ha az óvónő–gyermek–szülő kapcsolata fennáll. Az elmúlt időszakban, májusban és júniusban számos tevékenységet szerveztünk az óvodán kívül is. Megemlíteném a református templomban szervezett, meghitt hangulatú anyák napi műsort, az Elek apó cimborái elnevezésű mesemondó vetélkedő körzeti szakaszának voltunk szervező házigazdái, érdekes és sikeres gyermeknapi programot is tető alá hoztunk, részt vettünk a nagy csoportosainkkal a „Tágasságot nekünk is” című néptánctalálkozón, tartalmas tanévzáró, ballagó műsorokat mutattunk be a szülőknek. A tanév zárásának a csúcspontját az óvodai kirándulásunk jelentette, amelyet idén Nagyszeben környékére szerveztünk.

– Az óvoda nem gyermekőrző, az óvópedagógus nem gyerekfelügyelő. Mi a véleménye erről?

– Egyetértek, sajnos, sokan azt gondolják az óvodáról, hogy gyerekmegőrző, pedig közel sem erről van szó. Amint már említettem, mi nagy felelősséget vállalunk a gyerekekért. Az óvodában nagy hangsúlyt fektetünk a gyermekek személyiségének a fejlesztésére, hiszen minden gyermek egyedi, csupán fel kell fedezni a bennük rejlő adottságokat. Van, aki gyönyörűen énekel, van, aki szépen fest, van, aki kitűnő memóriával rendelkezik, van, aki az idegen nyelv tanulására hajlamos, van, aki kitűnő mozgáskészséggel rendelkezik, van, aki rendkívüli alkotóképességgel bír. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket az adottságokat felfedezzük mind a frontális foglalkozásokon, mind az egyéni tevékenységeken, és ezeket fejlesszük.

– Találkozott már az intézményben szellemileg visszamaradott, esetleg mutizmussal küzdő gyerekekkel?

– Sajnos, egyre több speciális fejlesztést igénylő, figyelemzavaros, beszédhibás, viselkedés zavaros gyermekkel találkozunk. Ezek a gyerekek sok egyéni fejlesztést igényelnek és kapnak is az óvodában, de ez nem elegendő. Szükséges lenne ezt a fajta fejlesztést otthon is folytatni, valamint később az iskolában, ahhoz, hogy a gyerekek kiegyensúlyozott felnőttekké válhassanak.

– Mikor számít valaki iskolaérettnek? Mikor javasolja, hogy inkább maradjon még egy évet az óvodában?

– Van olyan eset, amikor a tevékenységek, megfigyelések alapján megállapítjuk, hogy 1–2 gyermek nem iskolaérett. Ilyenkor próbáljuk megmagyarázni a szülőknek, hogy a felmérések, megfigyelések azt mutatják, hogy helyesebb, jobb lenne, ha a gyerek még egy évet maradna az óvodában, azonban a döntés kizárólag a szülőé. Van eset, amikor egyetértenek velünk, van olyan, amikor elutasítják tanácsainkat.

– Mit tekint a legfontosabb küldetésnek? Mit igyekszik átadni minden gyereknek?

– Számomra az óvoda és a gyerekek jelentik a második otthont, ők a második családom. Szeretem a gyermekeket, felelősséggel és szeretettel végzem munkámat, amely inkább hivatássá vált az évek során, ezért igyekszem a legtöbbet adni magamból, igyekszem példaértékű, pozitív, nyitott magatartással közeledni hozzájuk.

Hozzászólások