Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Valami készülőben…

Valami készülőben van. Valami titokzatos hatalom keríti hatalmába énemet. Születnie kell, jönnie kell egy új csodának – éreztem, bennem volt, megbéklyózott, gúzsba kötötte szabad akaratom. Ébred a világ, jön a reggel. Mindig is volt reggele e világnak, de ma valamiképpen másként fújnak a szelek. Csirába szökkent az élet, a természet. Éreztem, ahogy fut, kering, mint áram a levegőben, emelte hangulatom, lelkem száguldását, magával sodort, mint „bomlott ócska kolompot” engem is. Hódító útjára indult az új világ rendje, a természet, az ébredő föld lüktetésének én is egy parányi részecskéje lettem. Görcsösen kapaszkodom belé, hiszen a föld, az a rög, ahol születtem, az a talpalatnyi hely, mely ápol, majdan betakar mindenem, lelke lelkem, ezt nem, ezt már nem szabad elengednem, nincsen az az emberfia, aki kivegye kezemből.

Se tél, se nyár, február, akár tetszik, akár nem jön a tavasz, megy a tél. Tavaszi szél vizet áraszt –ritmust, nótát, vágyat éleszt. Élni jó, élni szép, és megkörnyékezett engemet is a tenni-venni, hasznosnak lenni akarás. Érzed, hallod, lassacskán olvadni kezd benned is a tél lerakodott dermedtsége – motoszkált bennem ez az új, rég nem tapasztalt érzés. Egyre hevesebben kalimpált a szívem, s a földben levő magvacskák sejtelmes mocorgása, vajúdása fokozta ritmusát. Érthető, hiszen a föld mélyében számtalan gyökerecske kap új erőre, sokasodván vékonyabb, érzékenyen elágazó leheletfinom erecskéket hajtva. Duzzad a mag, vetett ágyában utat csinál magának, kicsirázik, majd zsenge hajtása kél világodatkor, amikor jön a reggel. Kéri, esdekli, kívánja a nap melegét, utat tör magának a föld felszíne felé.

Mit csinál a föld, hogyan válaszol? Mint anya gyermekének, megszerzi a napnak melegét, táplálja, babusgatja langyos fuvallattal, szétfolyó áramlattal. Erőre kap a zsendülő hajtás, és megtörténik a csoda. Feltör, kidugja fejét, szétnéz a kinti világban, rámosolyog a korai égboltra, feslik a bimbó, duzzadt rügyecskék bontják szépségesen szép szirmaikat. Ők a tavasz hírnökei, kora tavaszi virágok, előjelei a zöldellő márciusnak. Sokszínűségükkel újra színezik a világot. Az öröm, vajúdás, az újjászületés minden élő lélekben megtörtént. A megújulás elindult, mint hó leve csörgedezik maga vájta árkain lefelé: Indulok. Értem,/Jól tudom: értem,/ értem üzenget a zsenge határ,/ Szíved a bomlott,/ Ócska kolompot/ hozd ide, hozd ide, hozd ide már” – a költő sorai jutnak eszembe.

Egyszeriben kinyílik előttem a világ (virágok világa), és tenyerén hozza elém, mint milliónyi színes buborékot, az életnek szebbik oldalát. Kezem a fejem alá kulcsolom, arcom nap felé fordítom, jól esik melege, engedem, hogy süsse, melengesse. Szellőcske kerekedik elő, meglibbenti magát, huncutkáson megakad szeme rajtam, elidőz, engedem, játsszon, simogasson, kényeztessen kedvére. „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom, minden madár társat választ virágom, virágom” – jut eszembe, magamban nótába kezdve.

A csoda nemcsak a természetben, lelkemben is lezajlott. Tele lett szívem a tavasz első viráginak szépségivel, a zöldülő remény zsenge illatával. Hány eltelt esztendő után életemben először rátaláltam, felfogtam, mit is jelent, miben is áll az öregkor szépsége. A valóságtól nem kell félni, nem röstellem bevallani legalábbis önmagamnak, hogy megélt teleimet, megújuló tavaszaimat minden öregkori rigolyámmal, ráncaimmal együtt szépnek látom. Olyasképpen, mint bajlátotta földem, mely tenyerén elémbe rakja zsenge, sokszínű virágit. S dúdolva nótázott lelkem hazafelé… Valami szokatlan van készülőben a levegőben: új világ, új hitek, új remények ,új szelek, új evezősök fonják koszorúba ékesítvén megélt életem fonalát az én szerelmetes, bajlátotta földemen, bútól-örömtől virágba borulva.

Tóth Margit

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük