Felhívás!

Ünnepeink íze (egyperces a divatmajmolásról)

Készülődtem lélekben a konfirmálásra. Biztos voltam, rég nem hallott hangok rezdülnek meg, rég nem látott képek ugranak be látómezőmbe. Jól esett visszautazni fiatalságomba. A lelkész áhítatos arca elkísért évtizedeken keresztül, a vállamon cipelt szellemi batyuba belekerültek ajándékai.

Gyönyörű idő volt, fullasztó meleg, a padokat az ünnephez méltóan feldíszítették. Jó érzés volt belenézni az ifjú arcok tükrébe, örvendtem, hogy a tekintetekben nem izgalmat fedezek fel, hanem hálát, a jövőt bátran vállalók elszántságát. Tizenkilenc ifjút számoltam meg: az évnek gazdag áldása volt. A háromszéki magyar unitáriusok utánpótlása állott előttem. Mikor a lelkész bemutatta őket széles mosoly kíséretében, a döbbenettől mozdulni se tudtam…

Gombóc keletkezett a torkomban, sírás fojtogatott, miközben a nevek sorjában csapdosták fülemet. Mintha valaki egy marék üvegszilánkkal szembe dobott volna! Fizikai fájdalmat éreztem a belekényszerített helyzetben. És jöttek a nevek, kíméletlenül: Mariann, Yvette, Henrietta, Zsanett, Artúr, Polixénia, Nikolett, Róbert, Angéla…

Egy idő után a szöveg elmosódott, beleolvadt a felháborodás kakofóniájába. Aztán a szitán átszűrődött még egy név: Eszter. Mintha árválkodó hófolt lett volna sáros szántóföldön…

Belém villant a felismerés: már magyarságunkat is a divat szabályozza. A feltűnési láz! Sajnáltam őket, meg volt pecsételve sorsuk. Ha tudatra ébrednek egy nap…

A szertartás végén mindenki fényképezett. Legszívesebben két mondatot intéztem volna a szülőkhöz, de nem születtem ünneprontónak. A hiányérzetem senkit se érdekelt…

Józsa Attila

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.