Felhívás!

A falu szája

A falu szája Hintaszék

Julis néne, a vén Julcsa, a falu szája rosszul volt belé, ha egy nap nem futhatta meg magát a faluban. Még a gondolatától is kilelte a hideg. Ha a szomszéd kíváncsi volt, hogy az özvegy Mariskának hány tábla szalonna lóg a híjújában, vagy éppen megtojt-e a kendermagos, mert hát ugye az ő kakasa benderészte, nem volt nehéz dolga. Kérdezze meg Julcsát, ő má’ csak tugya! – mondogatták a falubeliek.

Szállóigévé is vált: Az a vén Julcsa? A falu szája? Ő má’ csak tudja! Egyszóval a hírt vitte-hozta. Azt is tudta hányat malacozott Miska gőjéje. Mikor hajtották fedezni Bözsit, az üszőt. És hányszor… Mégse bornyúzott meg. El is vitte a hírét annak a tudálékos Csaló Sanyó bikájának. – Nem Bözsi, a tehén vót a hibás. Nyugtalan vót, folyton bőgött, a bikát es tűrte. Láttam, amit láttam! Én má’ csak tudom, ’sze’ megvénültem – terjesztette a szomszédságban a hírt Julcsa.

Erzsók Pistikéje üdő előtt született. Vajon ki lehet az apja annak az ártatlankának? – éjjel-nappal nem vót nyugta Borcsának. – A má’ biztos, hogy nem a fiamtól való – hajtogatta. Nem es ütött reá. Valaki más csinálta, ’sze’ most házasottak essze négy-öt hónapja. Megkérdezem Julcsát, ő má’ csak tugya – mászkált fejiben a kíváncsiság a mindenhájjal megkent anyósnak.

– Kérdezze csak vén szipirtyó, ha erősen tudni akarja! A vén Julcsa ott se vót. Gyertyát se tartott.

Mondhat a fiának akármit, ha nem szeretne öngemet, nem kért vóna fér’höz! – húzott le anyósán a csípős nyelvű menyecske.

Aztán egy hétig ezen rágódott a falu. Elment a híre a fiatalok köriben. Annyi bizonyos, hogy Józsika, a pásztor fia igen sandított e szóbeszéd hallatán, s ezt ahol tehette, meg is jegyezte a vén Julcsa. Egy szó, mint száz, abban az eldugott kicsi faluban másképpen fújtak a szelek. Az erdőnek nem volt füle, a mezőnek szeme, de volt egy minden lében kanál Julcsája. Tartottak is tőle a kikapós menyecskék, a fülig szerelmes leá-nyocskák, no meg a csapodár házasemberek, s a tüzesvérű legények. Csakhogy a férfiúnak nem kellett ám szemlesütve járnia, mert hát a kalapot ő viseli, nemde? – Hogy ütne belé a tüzes menkő vajegy kalapba – zsémbelődött a vén Julcsa. – Ő má’ csak tudja!

A vén Julcsa, a kaskötő János bá felesége másképpen jóravaló asszony lenne. Segít ő mindenkin, akin csak egyszer teheti. Üres kézzel senki nem távozik az életből. Pakol is fel nekik egy egész bugyorra való kalácsot vagy tanácsot. Mert, ha valaki, akkor ő csak tudja, hogy ilyenkor miből, kinek, mennyi dukál. Egy kalács, sok tanács, vagy legtöbbször csak tanács. Az is igaz, hogy tisztességben leélte az életét férjeura mellett. Nem is volna a hites urának ellene kifogása, csak hát az ő szíve párja, írtón szeretett koslatni.

Olyankor nem sajnálta a szurkot. Vitt is magával eleget. A nyelve pedig, csípett, mint a lúg. Alig lehetett menekülni előle. (részlet)

Tóth Margit

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások