Zsigeri örömöt okoz a japánoknak az erdélyi néptánc

Egyedi élményben részesülhetett az elmúlt időszakban a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes két fiatal táncművésze: három hétig Japánban oktathattak erdélyi néptáncokat az ottaniaknak és közben megmártózhattak egy, a mienktől gyökeresen eltérő kultúrában is. A közlekedéstől a fürdőházakig, a lakáskultúrától a közösségi alkalmakig Japán rengeteg izgalmas meglepetést tartogatott Melles Endre és menyasszonya, Ádám Julcsi számára. Ezekről lelkesen meséltek lapunknak is.

Melles Endre tizenkét éve tagja a Háromszék Táncegyüttesnek, jelenleg a tánckar Junior Príma-díjas, Aranysarkantyús szólótáncosa. Évek óta szoros barátságot ápol az őrkői Mocsel családdal, amelyikben több nemzedék is tehetséges táncos. Tudni kell, hogy Sepsiszentgyörgy cigánynegyede az origója a messze földön híres és egyedi őrkői cigánytáncnak, mely a japánok érdeklődését is felkeltette. De hogy is történt ez, kérdeztük Endrét és párját, akinek nehezen sikerült egy próba előtt erre időt szakítani, ugyanis a háromhetes, február 27 és március 18-a közötti japán tartózkodás után nagyon sűrű munkaprogram várta őket itthon.

„Mivel régi barátságot ápolunk Mocselékkel, tudtuk, hogy Mocsel Rémusz 1999-ben Gernyeszegen megnyert egy japánok által szervezett néptáncversenyt. Ő maga sokat mesélt erről és azt is elmondta, hogy akkor videofelvételek is készültek. Nagyon szerettem volna Rémuszt az 50. születésnapjára meglepni ezekkel a régi felvételekkel, így kutatni kezdtem a versenyt szervező japán úriember, Maszunaga Tetsuó után és sikerült is felvennem vele a kapcsolatot. Elmondtam, ki vagyok és mit akarok, de végül a ár 75. évében járó Tetsuó úrtól csak két év múlva, azaz tavaly sikerült megszereznem a felvételeket, amikor személyesen is eljött Szentgyörgyre. Ittléte alatt látta, hogy milyen elevenen él a néptánchagyomány az Őrkőn, azt is megjegyezte, hogy mi milyen jó kapcsolatban vagyunk Mocselékkel, így egyszer meghívott egy nagyecsedi táborba táncot tanítani.

El is mentem az öcsémmel és Mocsel Hunikával. Tetsuó úr már akkor felvetette, hogy ha lehetőség lesz, a Tokióban évente megrendezett Romafesztre, illetve az ahhoz kapcsolódó workshopokra is meghív táncot oktatni. A Romafeszt a cigánytáncok gálaműsora, illetve az azt megelőző kulturális hét, amelynek gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza: Masunaga Tetsuo a Maros mentéről verbuvált roma táncosokkal egy teljes estés műsort állított össze és együtt végigturnézták Japánt. Nagy népszerűségre tettek szert, így már akkor sokan elkezdték ott is tanulni a cigánytáncot. Az ott működő és vendég fellépőkkel évről évre összehoztak egy rendszerint hétórás gálaműsort. Idén csak öt órás volt, mégis több mint húsz tánccsoport állt színpadra. E rendezvényhez kapcsolódva táncház is működött, itt szántak nekünk szerepet.”

Bár először csak Endrének szólt a meghívás, ő ragaszkodott ahhoz, hogy menyasszonyával menjen, így végül ketten utazhattak el, úgy, hogy fizetés nélküli szabadságot kértek munkahelyükről. Münchenben szálltak repülőre és tizenkét órás út után érkeztek meg Japánba. Közben láthatták a grönlandi jégtáblákat és a Fuzsi vulkánhoz is nagyon közel repültek. A tűzhányó éppen nyugalmi állapotban volt, Tokióval ellentétben: a tízmilliós világvárosban ottlétük alatt négy földrengést is megtapasztaltak a táncosok.

Mint a fiataloktól megtudtuk, a magyar néptánc a 70-es, 80-as évek elején lett divatos Japánban, amikor Tímár Sándor, a Kossuth-díjas magyar néptánckoreográfus Mr. Haraga meghívására oktatott ott magyar néptáncot. Azóta ott szervezetten gyakorolják a magyar táncokat, de alkalmanként szerb, román, bolgár, szlovák táncok is szerepelnek a néptánccsoportok repertoárjában. Ez számukra egzotikum, tudtuk meg, de túl a különlegességén, valami pótolhatatlan élményt is ad a rendkívül sokat dolgozó és fölöttébb visszafogott, tiszteletre és tartózkodásra nevelt japánoknak.

Julcsinak arról vallott egy nő, hogy amikor meghallja az erdélyi muzsikát, az egyenesen a szívéhez szól, a hölgy tizenhét éves leánya pedig szintén úgy érzi, hogy népzenénk megnyugtatja, mert legmélyebb lényegével rezonál. A japánok a magyar néptánc által élik meg a felszabadultságot, saját kultúrájuk ezt nem tudja nyújtani számukra. „A nőknek szinte gondolkodni, beszélgetni sem szabad, csak szépen ülni és mosolyogni. Az egyéni vélemény nem számít, csak a kollektív nézőpont” – tapasztalta meg Julcsi. Endre hozzátette: „a mi táncaink jelentik nekik az eszközt ahhoz, hogy örömükben és szívfájdalmukban egyaránt megnyíljanak. Nemcsak táncot tanítottunk, hanem egy életérzést sikerült átadnunk és azt nagyon magukénak érzik”.

Endréék számára megtiszteltetés volt, hogy a mindenféle korosztályt képviselő tanítványok a táncoktatás végeztével a nyakukba borultak és elmondták, mennyire hálásak azért, hogy ilyen jól tanították őket. Az oktatók pedig azt értékelték, tanítványaik mennyire összpontosítottak a tanulásra: nagyon jó megfigyelők, nagyon jól utánoznak, mondták. Különös volt látni a japán öregeket magyar néptáncot járni, de voltak, akik azt még Tímár Sándor ottléte idején, azaz 30-40 éve tanulták meg és most is szívesen járták, tudták meg.

A szentgyörgyiek – jó oktatókhoz illően – úgy alakították a programot, hogy mindenki élvezhesse a táncot, még ha pár nélkül is érkezett a táncházba: tanítottak moldvai csángó körtáncot, és – elsőként Japánban – a felcsíki táncrendet is, továbbá verbunkot, őrkőit, sőt, a kalusár román táncot is. No meg persze, amit még még kértek.  A talpalávalót a budapeti Kiss B. Ádámból és Tímár Andrásból, a szentgyörgyi Fazakas Albertből álló zenekar biztosította.

Julcsi megfigyelte, hogy a férfiak hangutánzó szavakkal, felkiáltásokkal adtak hangot jó érzéseiknek. „Azt szűrtűk le, hogy zsigerileg jól érzik magukat és itt, a táncházban megengedik maguknak, hogy ezt kimutassák” – számolt be meglepő tapasztalatáról.

Ezek a jó érzések sok távol-keletit elvezetnek a táncok forrásához, vagyis Európába, Magyarországra, Erdélybe. Az átlag japánnak évi ötnapos fizetett pihenőszabadsága van, lehet, hogy anyagiakban sem dúskál, mégis bevállalja a nagy utazást. A táncosok megismerkedtek olyan tanárnővel, aki estéit, hétvégéit munkával töltötte egy olasz konyhán, így teremtvén meg az európai úthoz szükséges anyagi fedezetet. „Akik egyszer már jártak Magyarországon, Erdélyben és megismerkedtek az itteni emberekkel, azzal az életformával, amelyben gyökereznek a táncok, már szebben-jobban táncolnak, mert van mibe kapaszkodjanak a formákon kívül” – mondja Endre.

Japán kultúrsokk: fürdőház, váltópapucs, zenélő illemhely, Shibuya útkereszteződés 

A munkán kívül persze arra is volt idejük Mr. Tetsuó meghívottainak, hogy megmártózzanak a japán életformában, szétnézzenek Tokióban, majd Kiotoban is.

Mivel tokiói tartózkodásuk alatt az egykori olimpiai falu egy kis házában voltak elszállásolva, az volt az első tapasztalatuk, hogy zuhanyozni csak egy külön épületben, a fürdőházban lehet és bizonyos időkorlátok között, délután 5-től este 11-ig. A fürdőház sok meglepetést tartogatott az európaiaknak: a nemeknek külön kialakított helyiségekben először mindenkinek le kellett zuhanyoznia (meztelenül), szappan vagy tusfürdő használata nélkül. Holmiját kis kosárba bepakolva, törülköző vagy fürdőköpeny nélkül továbbvonulhatott és hosszan üldögélhetett egy forró vizű medencében, majd csak onnan kijőve következett a tulajdonképpeni tisztálkodás egy másik helységben, ahol kisszéken ülve, vödröcskékből öntötte magára a vizet, ekkor már szabad volt használni szappant vagy sampont is. De vannak a fővárosban wellnessz-központok is, ahol már európai módi szerint lazíthatnak a betérők.

Kiotóban egy száz év körüli hagyományos házban lakott a fiatal pár, itt a nappali estére hálószobává alakult a földre terített tatamikkal. Tudni illik, hogy a házon belül papuccsal nem szabad belépni az illemhelyre és semmiképpen nem szabad kilépni a papuccsal a házból, mert nagyon megnézik a szabálysértő idegent. A toalett is külön élményt jelentett a székelyeknek: egyrészt mert sokszor igencsak szűkre méretezett volt, néhol pedig annyi funkciót rejtett, hogy csak ámult-bámult a vendég: az ülésfűtés már meg sem lepődtek de többek között egy mozdulatra halk zene indult, illatfelhő szállt.

A tradicionális japán házacskában egy kis belső udvar nyűgözte le őket: sok növénnyel, kavicsokkal volt kialakítva, pont olyan volt, amilyennek képekről ismerték a japán kerteket. Nem volt túl nagy meleg, ott nem divat az erős fűtés, inkább felöltöznek a japánok. Vendéglátóiknál azt az érdekes szokást is megtapasztalták, hogy mindnyájan körbeültek egy kis alacsony asztalkát, melyre körben egy kis „paplanka” volt erősítve, lábukat kinyújtották az asztal alatt és úgy melegítették egymást, egy tea mellett megbeszélve a családi dolgokat.

„Harmadik hétre belerázódtunk a szabályokba, de azt nem mondhatjuk, hogy teljesen kiismertük a japán mentalitást”, mesélik a táncosok, akiknek csak a sok ember jelentett némi stresszt. Ugyanakkor ámulattal nézték, milyen fegyelmezetten várják a japánok metrót, lépnek fel a tömegközlekedési eszközökre, még ha erősen tolakodniuk is kell, hogy beférjenek. „Olyan zsúfoltság volt a metrón, hogy az arcomtól pár centire volt egy idegen férfi arca” – mondja Julcsi, akit egyszerre stresszelt és szórakoztatott a furcsa helyzet. Persze azért már megnézték a világ leghíresebb gyalogátkelőhelyét, a Shibuyát, ahol egyszerre tíz sáv találkozik és csúcsforgalomban akár 2500 ember is átkel egy perc alatt.

Ami a étkezést illeti, a vegán Julcsinak nehezebb volt a helyzete, mert az ottani menzán kínált ételről igazából nem is lehetett tudni, hogy miből van. Bár adott körülmények között a kínálat jónak számított, egy idő után unalmas volt mindig ugyanazt enni, vallották be a táncosok. „Másfél hétig nem ismertük a jóllakottság érzését, aztán már vásároltunk az üzletből az európai ízlésnek megfelelő kaját” – mondják.

Mindent összevéve, a háromszéki fiataloknak nagyon pozitív tapasztalatot jelentett a japán kiszállás, az ottani emberek udvariassága, olykor már kényelmetlenül túlzott alázata, de becsülték a japánok idősek és gyerekek felé gyakorolt tisztelettudó magatartását.

„Nagyon hálásak vagyunk Mocseléknek, hogy általuk ebben az élményben részesülhettünk és nagyon remélem, hogy legközelebb Hunikát (a 14 éves Mocsel Hunort) is sikerül kivinnünk Japánba, hogy megmutassa tehetségét”, zárja a beszámolót Melles Endre, nem tagadván, hogy ő maga is alig várja az újabb utazást Japánba.

Fotó: Melles Endre