Kovácsra mindig van igény

A sepsiillyefalvi, 64 éves Gábor Tibor már gyerekkorától rajongója a kovácsmesterségnek, odahaza műhelyt működtet, és tudását leginkább az olyan rendezvényeken, pl. falunapokon szokta bemutatni, ahová meghívják. Szerinte ezt a régi szakmát még nem kell búcsúztatni, mert manapság is meg lehet élni belőle.

– Miként ismerkedett meg a kovácsolással?

– Még gyerek voltam, amikor felkeltette érdeklődésemet ez a szakma. A szomszédunkban volt egy barátom, akinek a nagyapja kovács volt. Amikor játszottunk, én mindig figyeltem arra, hogy a szórakozás mellett meghallgassam, miket beszélnek az idősek, mit értenek patkókészítés alatt stb. Aztán idővel még inkább rabul ejtett ez a mesterség, így hát mondhatni a tudást ellopva kezdtem bele a kovácskodásba. Megjegyzem, nem ez a „rendes” mesterségem. Szaklíceumot végeztem, gépész vagyok, állatokkal, mezőgazdasággal foglalkozom, de hiába mindezek, mert úgysem tudtam abbahagyni a kovácsolást, hanem folyamatosan fejlesztettem magam, többek között Magyarországon is tanultam hozzá ezt-azt.

– A műhelyéről és a kovácsfelszereléséről mit lehet tudni?

– A Gyimesekben születtem, aztán Sepsiszentgyörgyre költöztem, de ott nem volt műhelyem, így amikor onnan Illyefalvára költöztünk, az első dolgom az lett, hogy berendeztem magamnak egyet. Érdekességként elmondom, kizárólag csak olyan eszközöket és felszerelést használok, amiket annak idején az elődeim is, tehát teljes egészében kizártam a modern kellékeket a műhelyemből. Megtalálható nálam egy antiknak számító, első világháborús tábori fúvó is, amit természetesen nem hordozok magammal, helyette a kisebb fúvóval szoktam bemutatkozni ott, ahová meghívnak.

– Hányan dolgoznak a műhelyben?

– Ketten, én és a feleségem, Magdolna. Azt tudni kell, hogy egy kovács nem kovács, két kovács egy fél, és hárman tesznek ki egyet, ezért is szeretném, ha valakinek felkeltené az érdeklődését ez a szakma, hogy átadjam neki a tudást.

– Van-e már ilyen személy a láthatáron?

– Úgy tűnik, a családban a gyerekeknek nem ez lesz az életpályájuk. Természetesen, ha úgy van, besegítenek, de nem az ő világuk. Voltam különböző táborokban, iskolákban bemutatókat tartani, ám az igazság az, hogy nem sok fiatal érdeklődik a szakma iránt, sőt, néhol a lányokat még jobban érdekelte a kovácsolás, mint a fiúkat. Persze, azért nincs veszve miden, mert néha akad egy-két tanítvány, legutóbb épp egy szentgyörgyi fiú kezdte el tanulni a mesterség fortélyait a kezem alatt.

– Van-e igény a kovácsolásra?

– Mindig is volt, és lesz rá igény. Manapság is kell patkókat készíteni, és még sok olyan munka akad, amihez szükséges a kovács. Igaz, már nem lehet egy megélhetési szakmáról beszélni, de melléktevékenységként hozhat valamit a házhoz. Részt vettem a szentgyörgyi kovácstalálkozón is, ahová a világ különböző pontjáról érkeztek „kollégák”, s nagyjából mind egyetértettünk abba, hogy ez a szakma már nem lehet a megélhetés egyedüli forrása, viszont mellékfoglalkozásként időtálló.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.