Felhívás!

Járvány idején

„Bizony, ha átvészeljük ezt is, akkor jobb lesz!” – hallom nap mint nap az örökreményű embereket. S ahogy ezt kimondják, mosolyognak, s úgy tünnek tova, oly nagy határozottsággal, hogy ha elébük kerülne az, aki miatt ilyen nagyon elszántak, biztos , hogy megtorkásznák.

A közszállítási járművek nem közlekednek, már nem kell átadni a helyet a nőknek, és az idős néniket, bácsikat sem kell átsegíteni az átkelőhelyeken, mert kijárási tilalom van. Csak ilyen pillanatokban tudnak a kérdések kitörni a bensőkből, bőrszíjjal egy somfa törzséhez kötnek, és számon kérik a restséget, a közömbösséget, a megalkuvásokat, az elhalasztot lehetőségeket ilyenkor, járvány idején. A pesszimizmus néha átsiklik rajtuk, mint a gyermekkor, amelyből egy kilyukadt labda sem maradt, hogy elterelje a figyelmet a hiányérzettről, s a félelmekről. Álmaikban ilyenkor egy hosszú, sötét, fülledt levegőjű labirintusban vagyunk, melynek végképp nem tudnak a végére jutni.

A lány is kiakadt a járvány hírétől, de nem ijedt meg. Igaz, az első napokba úgy érezte magát, mintha az ő mesés élete is véget ért volna, immár véglegesen. Már egyszer volt ilyen törés, amikor más városba költöztek, akkor hagyta el először a barátait, s azokat a helyeket, ahol oly sok szép történt vele. De hamar alkalmazkodott az új helyzethez, az ismeretlenhez. Mint amilyen ez a járvány is. Volt bátorsága bemenni a roskadó házba, hogy megnézze, és nem bánta meg. A járvány koporsóban feküdt, elgyengülve, eltorzult arccal, kócós ősz haja félig eltakarta ráncos homlokát.

A lány öröme átvágtatott a jelenen, nem állt meg enni-inni, ruhát, lovat cserélni, csak vágtatott huzatos tereken át, s amikor végre megállt, hogy megpihenjen, boldogan csókolta meg az őt követő mosolygó tavasz arcát.

 G. Szabó Ferenc

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.