Bíz’ isten, megérte!

Életre kelnek bennem a szavak. Feltörnek, mint erdei forrás vize. Megnyílnak a világ felé, csak úgy egyszerűen, semmi cifraság, semmi úrhatnámság nélkül. Mesélek. Jön az, magától. Könnyedén, erőlködés nélkül dőlnek belőlem a történetek, meztelenül, úgy, ahogy anyám e világra hozott. Így válik belőlem egy valamirevaló épkézláb ember.

Hát az úgy vót, hogy megbotlottam, és átestem a küszöbön. Nagy nehezen feltápászkodtam. Szerencsémre csak az orrom laposodott el, és egy kibicsaklott a jobb bokám. Egyéb bajom hál’ istennek nem esett. Elsántikáltam a tornác deszkalappancsához. Valahogy felemeltem. Fogójával kitámasztottam. Lebotorkáltam az ormótlan, korhadt falépcsőkön. Lejutottam a pince hűvös aljába. Megfogtam, és felhoztam a fazék káposztát, amiből aztán napokig eszegettük anyám főztjét. Felemeltem a cserépfazék födelét. Majd kiesett a szemem a nagy csudálkozástól. Egy kecskebéka két guvadt szeme pillogott szembe velem.

– Hű, az árgyélusát, most mi legyen? A béka vagy a káposzta? – hüledeztem. Úgy látszik, hogy őkeme nemcsak a fűzfára mászott fel, ahogy a nóta fújja, hanem egyenesen belé anyám cserépfazakába. Mint a fába szorult féregnek, belém es belém rekedt a szusz. Alig tudtam kinyögni:

– Edisanyám, nézze, béka, kecskebéka!

– Ne bomolj má’, te leánka! Hol, miféle kecskebéka? – így anyám.

Jedtemben, hirtelenében kaptam magam, rácsaptam a födőt a fazék szájára!

Szinte hallom, ahogy téli estenként, törökbúzabontás mellett János bácsi, Vilma néni és a többiek hasukat fogva, könnyeiket hullajtva kacagnak egy letűnt világ fura történetein.

Mindeközben a gyermekek a padka mellett csóré csutkából várat rakosgatnak, fél füllel a mesélőre hallgatnak. Közben észre sem veszik, hogy annak szavaiból félreraknak egy-egy bokrétára valót.

Na, már most: hogyha a nép, az istenadta nép világába belophatok egy kicsi derűt, egy csepp humort, s ha mindez életem során összejön, akkor kezdő soraim gondjait rendezném is magammal. Ha csak egyetlen egy ember derülne történeteimen, már nem éltem hiába. – Bíz’ isten, megérte! – és valami megnyugvásféle költözik belém.

Tóth Margit

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2019. május 16., 12:21
    ÉRTÉKELÉS: 2

    Most má’ csakugyan bátran kijelenthetem, fáradozásom nem volt hiábavaló, BíZ’ ISTEN MEGÉRTE. Köszönöm szépen a Hintaszék jóvoltából és további sok sikert munkájában Ilyés András Zsolt.- tisztelettel- margit néni-