Aratáskor

Aratáskor Hintaszék

Kálváriája éppen akkor kezdődött, amikor a szalmaboglya tövében meglelte a maga árnyékát, ami végigkísérte egy életen át.

Az elszámolást megejtették. A részesedést, ki-ki a maga jussát megkapta. Hordta magával Boris is. Kapott ő már mindenből eleget. Lángsugarait még lövellte a nyár, de lassan megfogyott melege, és őszbe csavarodott az idő a hegyek körül. Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele… szüreti dal verte fel a szőlőskertet, zamatos hangja végigsepert lankán, dombháton. Legények, lányok szüreteltek. Egymás közt évődtek, versenyt futottak a legszebb fürtért. Boris, kiben már mocorgott egy kis élet, bő pendelye alá rejtette domborodó hasát. Hervadtan, gyötrődve a vágyakozás kínjaitól szedegette a túlérett gerezdeket. Józsi rá sem hederített, a megtépett virág nem kellett. Hadd hulljon a szirma.

A szüreti bálon Boris is ott ült a lányos padon, együtt a többivel. Szomorú és színtelen volt. Belül, elrejtve a szemek elől, bánatos lelke bársonyos ringással táncolni készült. Csábítóan szólt a muzsika. Elkezdődött a tánc, a párválasztás. Legényvirtus, feszültek az izmok, cifrábban döngött a csizma szára. A bő, ráncos rokolyák suhogásában érezni lehetett a csípők ringását, az őrült vágyakozást. Egymásba fúródó tekintettel, egyszerre dobbant a szív, tüzelt-pulzált. Úrrá lett rajtuk a mindent elsöprő érzés, a muzsika, a ritmus, az ütem. A felcsendült nóta forgatagában vad szenvedéllyel csárdásba kezdtek.

Boris minden porcikája bizsergett mikor látta feléje jönni a legényt. Józsi gúnyos hányavetiségével huncutul hunyorgott. Feléje kacsintott. A lányanyát érzései taszították kedvese felé, mint az agyagos sár a rekedt szekeret, úgy húzta vissza a józan esze. A hűtlen legény hetykén biccentett, és táncra kérte… Táncra kérte a lányt, a másikat, a mellette ülőt. Boris megalázottan roskadt magába szégyenében, elveszejtett lányságában. Akkor tudatosult, hogy Józsi ott hagyta magára, röpke fiatalságát prédaként odavetve a falu szájának.

A legény pörgette, forgatta a nyiladozó virágbimbót. Jó keményen megmarkolta a lány csípőjét, mint aratáskor a kasza nyelét. Fülébe kívánatos szókat suttogott a megcsalt lányanya szeme láttára. Szédítette, táncoltatta hajnalig.

Borisban egy világ dőlt össze. Tudta, hogy vége, oda a becsülete. Feltört belőle az elhagyott, megcsalt leány minden keserve: Istenem, mit tettem? Paráznaság léve vétkem. Az emberem bajt okozott, viselősön bűnbe hagyott.

Elcsukló hangon énekbe szökkent sebzett lelke: „Édesanyám mondta nékem, minek a szerető nékem, de szavára nem hajlottam, titkon szeretőt tartottam. Én Istenem, add megérnem, kit szeretek avval élnem, hogyha meg nem adod érnem, én Istenem végy el engem.” Szerelmes könnyei végigfolytak sápadt arcán, már-már elfojtva fátyolos hangját. Férjhez mennék én is, de kihez? Nem kellek így má’ senkinek. Árva özvegy lett a nevem, viselhetem, amíg élek – kesergett halkan, aztán a hasához kapott, és valami édes bizsergés járta át testét.

Tóth Margit

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.